Elrabolt szerelem

14. fejezet

Hallottam, ahogy halkan sétál le a lépcsőn valaki. Majd benyit. De A SRÁC helyett egy férfi nézett velem szembe. Teljesen megrémülten néztem rá. Sosem láttam még. De ez nem újdonság, ugyanis egy pincébe vagyok elzárva a külvilágtól. Az ágyamról felállva próbáltam félelmet félretéve, kedvesen köszönteni.
- Jó napot! Tudok valamiben segíteni?
- Szia kislány. Ami azt illeti, igen.
- Valóban?
- Igen.
- És pontosan miben?
- Csak csináld azt, amit mondok.- mondta fenyegető hangnemben. Gyomrom összeugrott, de nem tudtam mit tenni. Vártam az utasításokat.
- Nem kell félni. Nem akarlak bántani. - itt várt egy kicsit. - Ha jól viselkedsz. - Én erre csak csendben bólintottam. Közelebb lépett hozzám, és megpróbált hozzám érni, de én hátra léptem egyet.
- Nana. Maradj. Ne. Lépkedj. Semerre. Csak ha én azt mondom. - Mondta, és kezét végig húzta oldalamon. Legszívesebben elrohantam volna. De nem tudtam, mert az ajtón biztosan nem jutottam volna ki. Engem kirázott a hideg, de nem szóltam semmit. Próbáltam tűrni. Elkezdte folyamatosan simogatni az oldalamat. Rosszul lettem tőle. Mi ez egy pedofil?
Egy idő után másik kezét is végig húzta oldalamon. Alapból csikis vagyok, de most egyszerűen nem ezért akartam szabadulni. A helyzet csak akkor volt rosszabb, amikor két kezét pólóm alá csúsztatta, és úgy folytatta eddigi mozdulatait. Erre már ösztönösen behúztam a hasam. Olyannyira, amennyire csak tudtam.
- Na nyugi. Nem kell behúzni a hasad! Szerencsédre így is vékony vagy.
Semmi pénzért nem akart békén hagyni. Megpróbáltam kicsit hátrébb húzódni, de derekamnál fogva csak még közelebb húzott magához. Megszívtam.
Gondolom nagyon tetszett neki a derekam fogása, ugyanis elkezdte markolászni. Nagyon beteg. Ez nem csak kellemetlen volt, mármint a tudat, hanem már fájt is. Egy apró könnycsepp gördült le az arcomon, de nem szándékoztam sírni.
- Csssst. Semmi baj. Nem foglak bántani. - mondta haláli nyugalommal. - Most pedig. Vedd le a pólót! - utasított, már kicsit sem nyugodt hangon. Inkább fenyegető, ideges hangon. Én csak megráztam gyengén a fejem. - Ugye emlékszel arra, hogy mit mondtam? Nem bántalak, AMEDDIG - emelte ki a szót - azt teszed, amit mondok.
Én már könnyes szemmel néztem rá. Álltam, mint akit leszögeztek. Ő viszont nem díjazta ezt. Még mindig a derekamat fogta, és váratlanul, belém mélyesztette körmeit. De olyan erővel, hogy majdnem földre rogytam. De ő tartott. Annyira erősen szorított, hogy azt hittem, kiszakítja az oldalamat.
- Hát jó. Ha te nem, majd én segítek. - jelentette ki, majd majdnem letépte rólam a pólómat. Itt már nyugodtan engedtem útnak könnyeimet. Az oldalam fájt, vörös volt. Mikor mindkét kezével elengedett, hogy szépen a fotelre térítse a ruhadarabot, én odanyúltam hideg kezemmel. Ezt észre vette. Hát persze hogy észrevette.
- Fáj? Ugye? Tudom. Na mostmár hajlandó vagy azt tenni, amit én mondok? Mert ha rossz kislány leszel, sokkal jobban fog fájni. - én halkan bólintottam.
Szemével alaposan végigmért.
- Hát. Nem vagy olyan vészesen vékony, de ez van, ezt kell szeretni. Nem igaz? - és elnevette magát. Pedig szerintem rohadtul nem vicces. Tovább folytatta az oldalamnak csesztetését.
Néha erősen belemart az oldalamba, ami egy idő után egyre jobban fájt. Az utolsó marás nagyon fáj, így felsikítottam. Ő hirtelen szán elé kapta kezét.
- Csend legyen. Nehogy valaki meghallja. Végülis ki tudja ki maradt a házban. - mondta majd felpofozott. Igazán kösz.
Szúrós szemmel végigmért, majd haláli nyugalommal állapította meg. Vagyis kérdezte.
- Minek rád az a nadrág? Na vedd csak le! - én megráztam a fejem, teljesen könnyben úszó szemekkel, de ő erre adott még egy pofont.
- Tudod. Addig nem bántalak, amíg engedelmeskedsz. Szóval rajta!
Én eddigre könnyes arccal, remegve bámultam a padlót. Kaptam még egy pofont, de ez már erősebb volt. Méginkább könnyekkel telve, de levettem a nadrágomat. Elkezdte simogatni a combomat, amitől én rosszul lettem. Felfordult a gyomrom. Próbáltam volna hátrálni vagy szabadulni, de egyszerűen nem tudtam. Akár hányszor megpróbáltam belemart a combomba. Ami még kellemetlenebb volt, mint amikor az oldalammal tette ugyan ezt.
Próbáltam tűrni. Ez egészen addig ment, míg egészen mélyen szemembe nem kezdett nézni. Na attól a kígyó tekintettől még jobban hánynom kellett. De ez nem minden. Megpróbált megcsókólni. Mikor rájöttem mire készül, hátra léptem egy nagyot, mielőtt hozzám érhetett volna. Mert nehogy már életemben először egy pedofil barom kapjon le. Igen, ez volt az első gondolatom. A második meg az, hogy ezt nem biztos, hogy kellett volna. Ugyanis a következő pillanatban már nyúlt értem a keze, és nyakamnál fogva vitt a falig, aminek erősen nekilökött. Nem kaptam egy ideig levegőt. Amikor elengedett torkomhoz kaptam, és szaporán kapkodtam a levegőt, hiszen, olyan erősen szorított, hogy majdnem megfulladtam. Bal oldalamra néztem, ahol megláttam nagyjából 2 méterre tőlem az ajtót. Felcsillant egy ötlet.
Megint közeledni kezdett felém, de én félre fordítottam a fejem. Ő ismét torkomhoz nyúlt, mire én csak annyit voltam képes kinyögni:
- Csak ezt ne!
- Miért is? - kérdezett vissza érdeklődően.
- Nem fogom most elmagyarázni. De kérem ne.
- Hát legyen. - mondta. Azt hittem annyiban hagyja. De nem. Hogy is gondoltam?
Megfogta a kezem, és szájához emelte. Adott rá egy puszit, majd ezt folytatta végig egész karomon. Végig ment a mellkasomon, majd a másik kezemen is. Közben folyton kirázott S hideg, és nem azért, mert annyira élveztem volna. Ezután szó nélkül, csak rám mosolygott, és lejjebb ereszkedett, annyira, hogy elérje a hasamat. Ugyan azt szerette volna csinálni, mint a karomnál. Csak hát felcsillant az a bizonyos ötlet. És ez pont jó helyzet volt.
A gondolat menetem egyszerű, de mégis nagyszerű volt. Egy jól irányzott rúgással a térdemet és az arcát, hát.... Megismertetem egymással. Majd megpróbálom hátrébb rúgni, hogy elessen, és ameddig feláll, én kirohanok az ajtón. Amit egyébként nem zárt be a kis buta. Mondom, hogy egyszerű, de mégis nagyszerű.
Amikor elég közel volt már a hasam alsó részéhez, akkor arcon térdeltem. Erre ő csak káromkodott egy hangosat. Hát igen, nem nagyon kíméltem. Majd mellkason rúgtam, de az nem úgy sikerült, mint terveztem, szóval nem esett hátra. Azt hittem, ki tudok rohanni az ajtón, van elég időm, de nem volt. Irigyelem azokat a fitt térdeit, mert egy pillantás alatt felállt. Léptem egy nagyot az ajtó irányába, miközben bal kezemmel nyúltam a kilincs felé. Jobb kezem kicsit lemaradt, amit ő ki is használt, majd annál fogva visszarántott, miközben egy nagyobbacska vágást ejtett a felkaromon, azzal a késsel, amit az előbb kapott elő zsebéből.
-Ááá! - üvöltöttem fel fájdalmamban, és koncentráltam arra, hogy ne ájuljak el. Látszólag most még sikerült.
- Eddig kíméletes voltam. Türelmes. Mostmár meguntam a hisztit. Ezen túl komolyan fájni fog, ha ellenkezel. - mondta idegesen.
Visszatért a hasamhoz, miközben én a véres sebemet próbáltam leszorítani, ugyanis rettenetesen folyt belőle a vérem. Ja és persze. Pokolian fájt.
Magamban, lassan lenyugtattam magam, hogy nem fáj, nem vérzik, nem ájulok el stb. Eközben, csak annyit veszek észre, hogy a férfi feláll, velem szembe és mintha még akarna ölelni, hátam mögé nyúl. Itt még nem esett le mit akar, csak akkor, amikor éreztem, hogy egy kézzel próbálja kikapcsolni a melltartómat. Nem mozdultam, hisz tudtam egy kézzel, nem valószínű, hogy sikerülni fog neki, ugyanis másik kezében még mindig szorongatta a kérdést. A véremmel áztatott kését. Hirtelen felindulásból, megpróbáltam kicsavarni a kezéből a kést, de mivel nem tudok se harcolni, se jóformán verekedni se, ezért kétség kívül ő nyert. Teljesen visszalökött a falig, majd hirtelen a gyomrom találkozott a térdével. De nem is gyengén. Én hasamhoz kapva, lerogytam a földre, de még teljesen magamnál voltam.
- Elmondtam kislány, hogy fájni fog. Nem hallgattál rám. Szóval készülj, mert most nagyon fájni fog. - mondta, és szerintem teljes erővel belerúgott a hátamba.
Fájdalmamban felüvöltöttem, de tudtam, hogy senki sem hall. Nem tudtam hirtelen, hogy a még mindig vérző karomat, émelygő gyomromat vagy talán széthasadó hátamat fogjam, szóval csak kapkodtam a kezem mindenfele. A hátamba folyamatosan kaptam az újabb erős rúgásokat, amiket újabb üvöltéssel kísértem. A világ egyre jobban sötétedni kezdett, de próbáltam magam tartani. Egyszer kapok egy hirtelen, nagy rúgást, mire én sikítok egy nagyot.
Érdekes hangokat hallok, mintha valaki lépkedne le a lépcsőn. De ezt szerintem csak beképzelem. Vagy mégsem? Ugyanis hallom, ahogy nyílik az ajtó és megszólal A SRÁC.
- Baj van? Sikítást hallott... TE SZEMÉT MIT CSINÁLSZ? - fejezi be üvöltve mondatát. A rúgások megszűntek, és csak a kegyetlen ütések hangját hallottam. Habár látni nem igazán láttam, a hangok alapján tudtam mi történik. A SRÁC rendesen helyre tette ezt a beteg pedofil állatot.
- Van valami probléma? Furcsa hangokat hallottunk. - hallok egy ismerős hangot. Ez az A FÉRFI. - ITT MEG MI A SZAR FOLYIK?
- Fogalmam sincs. Mire ideértem ez fogadott. De vigyétek el innen ezt a szarházit, ameddig még él! - mondja A SRÁC, majd hallom, ahogy kisétál mindenki a szobából. Vagyis majdnem mindenki.
- Semmi baj oké? Ömmm. Ellátom a sebeidet és minden rendben lesz. Oké? Válaszolj már! Oké? - kérdezi egyre ingerültebben, de nem az idegesség miatt. Hanem szerintem az aggódás miatt.
Lágyan felvett az ölébe, ami nagyon fájt, ugyanis szét rugdosta a házakat az a kretén. Lerakott az ágyra, és megfogta az arcomat.
- Jajj, ha tudom, hogy ez lesz, sosem hagylak itt.
Elkezdtem tompán hallani. Most, hogy végre biztonságban éreztem magamat, már nem küzdöttem az ájulás ellen. Legalább egy kis időre nem fájtak se a testi, se pedig a lelki sebeim.
Lassan, hagytam, hogy a sötétség magával ragadjon, de előtte egy nagyon fontos dolog tudatosult bennem.
Ha itt vagyok, azt hiszem hozzá kell szoknom a fájdalomhoz.