Egyformán |Monoma × Reader - Befejezett|

1. - Ébredés

  Erős és szúró érzést kezdtem el érezni, a testem több részén is. Ez a nyomasztó és kellemetlen dolog egyre jobban csak erősödött, és legbelül nem értettem, hogy mi ez az egész. Aztán, a semmiből, illatokat kezdtem el érezni, és hangokat hallani. Olyan volt, mintha hosszú idő után most tapasztalhattam volna meg ezeket az érzéseket. Vagy, mintha soha nem is lett volna részem a megtapasztalásukban. Ijesztő és magányos érzés kerített hatalmába, ahogy egyre erősödtek az érzékeim.
  Ráeszméltem, hogy a szemem csukva van, így erőt merítettem magamon, és felnyitottam látókáimat. A helységben lévő fény szinte marta a szememet, így eltorzolt emiatt az arcom és fájdalmasan felnyögtem. Aztán, a semmiből, az agyam ismét működő fázisba kapcsolt, és minden lepörgött a szemem előtt, akárcsak egy filmvetítésen. Riadtan kaptam a fejemet oldalra, ahol egy ismeretlen nő állt. Hamar észrevette, hogy ébren vagyok, így felém fordult, és elképedve konstatált.
  Erőtlenül ültem fel, de akárcsak egy rongybaba, visszarogytam az ágyra. Felkönyököltem, miközben riadt tekintettel néztem, amerre csak tudtam. A levegőt pánikolva kezdtem el kapkodni, a mellkasom fel és le emelkedett és hamar levert a víz. 

  - Eri! Eri! - mondogattam a kislány nevét szüntelenül, miközben egyre jobban rám tört a pánik - Hol van Eri?! - szóltam alig érthetően, ugyanis rettentően bevoltam rekedve. 

A torkom kaparni kezdett és szúrni, és köhögni is alig tudtam. Hallottam és láttam is, ahogy egy orvos és még egy nővér siet a szobába és lépnek hozzám.

  - Kiasszony, nyugodjon meg! - lépett hozzám közel az orvos.

Egyenletlenné vált a levegőm és a tekintetemmel összevissza kapkodtam, hátha rájövök, hogy hol is vagyok. Ugyanis annyira bevoltam pánikolva, hogy képtelen voltam józanul gondolkodni.

  - Er.. - akadt meg a szó a torkomon és erőtlenül köhögtem egyet, majd rémülten az orvos felé néztem - Eri! Hol...hol van!? - nyögtem ki fáj torokkal.

  - Hana, hozzon egy nyugtatót. Sőt, többet is - szólt az orvos, mire én értetlenül néztem felé, miközben megragadtam az infúziót, hogy kirántsam magamból, de az ismeretlen férfi az ágyra nyomott.

  - Semmi baj! Nyugodj meg, [Név]! - szólt a nővér miközben megszorította a kezemet.

A másik nővér visszasietett és az orvosnak adott kettő injekcióstűt. Levegőt kapkodva néztem az orvosra, aki abban a pillanatban a karomba nyomta mind a kettőt. A tűk mélyen és élesen hasítottak a bőrömbe, én pedig összeszorított ajkakkal, és erőtlenül dőltem vissza a párnára, akárcsak egy rongybaba.
  Válaszokat akartam. Semmi mást, csak válaszokat arra, hogy mégis mi történik itt és miért vagyok egy ilyen helyen.
Ahogy teltek a másodpercek, úgy éreztem magam egyre álmosabbnak és egyszerűen képtelen voltam arra figyelni, amit az orvos és a mellette álló nővérek beszélnek. Egyszerűen csak lehunytam a szemeimet, ugyanis képtelen voltam mást tenni. 
  Öt perc is eltelhetett, amikor nem bírtam tovább, elnyomott az álmosság. Ismét visszakerültem abba az állapotba, amiben eddig is voltam. Ez pedig csak még jobban nyomasztott.

➖

Susmusolást és morajlást kezdtem el hallani. A fülem ismét sípolni kezdett. A hangok egyre erősebbek voltak, és a szemhéjaimon keresztül láttam a világosságot. Hiába hallottam a hangokat, képtelen voltam beazonosítani, hogy milyen személyhez is tartoznak. Néhány perc elteltével, az ajkaimat némileg elnyitottam egymástól és remegő szemhéjaimat elkezdtem kinyitni. Ekkor, a hangok felerősödtek, ezáltal bántva a fülemet. Ezzel nem törődve nyitottam ki végleg a szememet, és eleinte zavarta a sok fény a látókáimat, egy szempillantás alatt hozzászoktam szinte a nappali fényekhez.
  Azonban nem volt sok időm ezzel foglalkozni, ugyanis egyik pillanatról a másikra valaki rám vetette magát, és ráfeküdve a testemre, magához szorított, majd felült velem. Az illető mindennél jobban szorított magához, miközben arca a nyakamban volt, és nedvességet éreztem. Azt hittem, hogy megfulladok a szorítástól, de nem tudott érdekelni. Nem értettem a helyzetet és a szemem sarkából láttam, ahogy a szőke hajú illető, majd' megfújt szorításával.
Szemeimmel láttam, hogy mások is vannak itt. Oldalra pillantottam, ahogy megláttam az unokatestvéremet, mellette legjobb barátnőmet, aki a kishúgomat szorongatta a kezében. A másik irányba pillantva pedig ott volt az apukám, aki könnyeivel küszködve próbált erős maradni.
  Értetlenül és őszinte félelemmel néztem hol egyikükre, hol a másikukra. Egyszerűen nem tudtam, hogy miért néznek így rám, és azt se, hogy mi történt. Nem tudtam, hogy hol vagyok, azt se, hogy miképp kerültem ide. Mennyi lehet az idő? Milyen évszak van? A nap melyik szakaszában járunk? 

  - Megígérted - szólalt meg rekedt hangon, az engem ölelő fiú, miközben teste nem hagyta abba a remegést - Megígérted nekem, a francba is - sírta el magát gyötrelmesen.

A szemem megrebbent a szavaira, annyira rosszul esett, hogy ezeket mondja nekem. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, azt sem, hogy jelenleg mi történik a világban. Viszont egy valamit tudtam. Azt, hogy történt valami. Jó vagy esetleg rossz? Azt nem tudom.

  - N...Neito...? - suttogtam alig érthetően, mire a szőke hajú aprót nyelt.

Elkezdett szépen lassan elhajolni tőlem, azonban testével még mindig fogott magához. Ez egészen addig ment, míg addig nem hajolt, hogy belenézhessen a szemembe. Ekkor megláttam Neito meggyötört tekintetét, fáradt arcát, és a szeme alatti karikákat, mely azt sugallta, hogy jó ideje nem aludt. Kék szemei csillogtak és homályosak voltak a könnyektől, ajkai pedig remegtek, míg szemöldöke felszaladt a homlokára. Fájt, hogy így látom őt, holott fogalmam se volt arról, hogy mi folyt körülöttem.

  - Nee-chan - szólalt meg a kishúgom fájdalmasan, mire odakaptam a tekintetem és a szívem megszakadt, amiért ő elsírta magát.

Egyből kimászott Kendo öléből, és az ágyon hozzám kúszott és amennyire szorosan csak tudott, magához ölelt. Apa Neito mellé ült, majd a kézfejemre tette a kezét, és aggódva nézett rám.

  - Végre...végre felkeltél - suttogta nehezen.

Apára néztem blokkolva. Szóval egy ideje már nem vagyok ébren. Mégis mióta? Napok? Hetek? Hónapok? Esetleg évek óta?

  - Úgy ránk ijesztettél! - szólt aggódva Tetsu, miközben közelebb húzta magát a székkel és Kendo is így tett.

  - Végre újra velünk vagy - szólt legjobb barátnőm könnyes szemekkel.

A családom és a barátaim vagy tíz percen keresztül nyugtatgattak, de nem mondtak nekem semmi konkrétat.  Aztán, ezt követően bejött azaz orvos, aki beadta nekem a nyugtatót.

  - Oh, örülök, hogy fent van - lépett az ágyam mellé.

Neito egy tappottat se volt hajlandó mozdulni mellőlem, és az ágy szélén ült, mellettem, miközben a kezemet fogta szorosan.

  - Tudom, örülnek, hogy végre ismét beszélhetnek vele, azonban szeretnék pár dolgot megbeszélni a kisasszonnyal, ha nem probléma. Négyszemközt - tette hozzá.

Neiton kívül mindenki beleegyezően bólintott, ő pedig csak még mindig ült mellette.

  - Nem. Vagyis...Had beszéljek vele én - suttogta, még számomra is ismeretlen hangon.

  - Biztos ebben? Elfogja tudni mondani neki? - kérdezett rá az orvos.

  - Lehet, hogy nem. De én vagyok az egyetlen akinek el is hiszi - nézett Neito az orvos szemébe, aki végül sóhajtott egyet, majd rátette apa vállára a kezét - Akkor hagyjuk őket kettesben.

Egy perc se telt el, de a többiek elhagyták a szobát és kettesben maradtam a szőke hajú fiúval.

  - Neito - szóltam értetlenül - Mégis...mi folyik itt? - suttogtam alig érthetően.

Ő ekkor leült az ágy melletti székre, és szorosan megfogta a kezemet. Kicsit előre dőlt, mielőtt belekezdett volna és adott egy nagyon óvatos puszit a homlokomra.

  - Végig hallgatsz, ugye? - kérdezte, mire bólintottam. A gyomrom görcsbe rándult, ugyanis éreztem, hogy nem lesz jó, amit mondani akar - Jó. Akkor...elmondom, hogy mi történt.

És ekkor Monoma Neito elkezdte nekem elmesélni azt, hogy mi történt az Overhaul harcot követően, miután eszméletemet vesztettem, és mi lett ennek az egésznek a kimenetele. Én pedig azon a napon végleg összetörtem.

🔹🔹🔹

A legutóbbi résznél nem említettem, mert elfelejtettem, de a történet a ❗negyedik❗ évad közepétől kezdődik és ❗spoilert❗ tartalmaz azok számára, akik nem látták a negyedik évadot.
Remélem ennek ellenére sokan fogjátok élvezni a történetet. 😊