Egyformán |Monoma × Reader - Befejezett|

3. - Bajtársak

Arra ébredtem, hogy a fejem fáj egy kicsit, de próbáltam ezzel nem foglalkozni. Melegséget éreztem, és hamar rájöttem, hogy mi is ez a melegség, és kitől jön. Sokszor volt már alkalmam megtapasztalni, nem ez volt az első.
  Fáradtan emeltem fel a fejemet, majd néztem a reggeli homályban a szőke hajú fiúra. Ott aludt békésen a kórházi ágyon, kósza szőke tincsei pedig a szemébe lógtak. Megsimogattam meleg arcát, majd leghajoltam és adtam egy puszit a homlokára. Nem szerettem volna felkelteni, így halkan másztam ki mellőle, őt pedig gondosan betakartam. Összefontam magam előtt a kezemet, és úgy, ahogy voltam, mezítláb elindultam az ajtó felé. Halkan kinyitottam, majd kiléptem és becsuktam magam után. A kinti falon lévő órára pillantottam, mely azt mutatta, hogy pár perc múlva, negyed nyolc lesz. Reggel negyed nyolc.
  Nem tudom, hogy mennyi lehetett az idő tegnap, amikor elszenderedtem Neito karjaiban, de nem is ez volt a fontos. Ő ott volt velem, mint mindig. Tartotta bennem a lelket, mely teljesen kiszállt szinte belőlem, a történések miatt. Neitoval elég korán, nyolcadikos korunkban jöttünk össze. Most, októberben leszünk majd másfél évesek. A kapcsolatunk megélt már hideget és meleget is, azonban soha nem volt olyan vitánk, esetleg veszekedésünk, melynek az lett volna a következménye, hogy szakítunk. Szerettem őt. Mindennél jobban.

Kint a folyosón, kicsit hűvös volt, de nem tudott érdekelni jelen pillanatban. Üveges tekintettel mentem végig a folyosón, míg el nem értem a recepcióig. 

  - Kisasszony, nem szabadna kijönnie! Főleg nem alul öltözve, és mezítláb! - nézett rám elkerekedett szemekkel a nővér, aki állt a recepció előtt.

  - Kérem, megtudná mondani, hogy melyik szobában találom Kirishima Eijirout, Toyomitsu Taishiro és Togata Miriot?

  - Egek - vette le magáról a nővéri köpenyét, majd rám terítette - Ülj le kérlek, hozok neked egy papucsot, és egy meleg ruhát, amit magadra húzhatsz - ültetett le a recepció melletti székre.

Szótlanul vártam, amíg visszajön a nővér és amikor ez megtörtént, belebújtam a papucsa, amit hozott, valamint a kórházi melegítőfelsőbe, amit mindenkinek biztosítottak.

  - Togata-kun tegnap hagyta el a kórházat, Kirishima-kunék pedig ma délután hagyhatják el hivatalosan - magyarázta a nővér - Szeretnél velük beszélni?

  - Szabad? - kérdeztem erőtlen hangon.

  - Igen, csak ne erőltesd meg és zaklasd fel magad.

  - Nem fogom - ígértem meg a nővérnek - Viszont Kirishima-kunnál vannak látogatok, ha ez nem zavar téged.

  - Kik? - kérdeztem, miközben felálltam a székről.

  - Midoriya-kun és egy kislány - magyarázta, miközben a szoba felé vezetett.

A szívem óriási dobbant és igyekeztem nem engedni az érzelmeimnek. Erősnek kell lennem, még akkor is, ha legszívesebben minden pillanatban sírnék.
  A nővér végül megmutatta a szobát, és magamra hagyott. Ott álltam a fehér ajtó előtt, ahonnan hangok jöttek ki. Képes leszek bemenni és a bajtársaim szemébe nézni a történtek után? Biztos vagyok benne, hogy gondot okoztam, főleg Midoriyanak azzal, hogy rám is vigyáznia kellett.
  Végül erőt vettem magamon majd bekopogtam. A kopogásomra szinte egyből jött a válasz, én pedig benyitottam. A szobában égett a nagy lámpa, így mindenkit láthattam tisztán. Ahogy beléptem a mellettem lévő falnál megpillantottam egy tükröt és belepillantottam. Az arcomon sebtapaszok voltak, és eléggé sápadt, valamint fáradt volt a tekintetem. Azonban ezen nem csodálkoztam, hiszen okkal volt ilyen.

  - [Név]! - jelent meg nagy mosoly Izuku arcán.

Szaggatottan vettem egy nagy levegőt, majd becsuktam az ajtót, és hozzájuk csoszogtam.

  - Végre felébredtél! - mosolygott rám Kirishima.

Remegő ajkakkal végig néztem a bekötött kézzel ülő Kirishiman, a fáslis Fat Gumon, aki szintén itt volt, a sebzett arcú Izukun, valamint a kicsi Erin, aki nagyokat pislogva nézett fel rám. Fontos volt nekem Eri. Szerettem volna őt megvédeni, és nem csak azért, mert a húgomra hasonlított. Sokat szenvedett és egy olyan gyermek, mint ő, nem érdemelte azt az életet, amit adtak neki.

  - Jól vagy? - kérdezte Fat Gum óvatosan, mire megráztam a fejemet - Gyere, ülj ide - paskolta meg maga mellett a helyet, én pedig helyet foglaltam.

  - Találunk rá megoldást - szólt aggódva Kirishima.

  - Biztosan - szólt Izuku is.

  - Örülök, hogy ti legalább jól vagytok - néztem a többiekre, és őszintén azt éreztem, amit mondtam. Örülök, hogy nem esett komolyabb bajuk.

  - [Név]-chan - szólalt meg Eri óvatosan - K...Köszönöm, hogy m...megmentettél.

  - Én örülök, hogy jól vagy, Eri - simogattam meg a fejét - Urarakaék is jól vannak akkor, igaz? - suttogtam Izuku felé.

  - Igen - bólintott a fiú.

  - Mondjátok. Hány nap telt el azóta? - kérdeztem.

  - Három - válaszolt Fat Gum.

  - Három napig voltál eszméletlen - magyarázta a vörös hajú fiú - Nagyon aggódtunk. Amikor szétszakadtunk, én hittem abban, hogy minden rendben lesz - szorította ökölbe az ép kezét - Mégis...Mégis...

  - Kirishima-kun, ti megtettetek mindent, amit tudtatok! Remekül harcoltatok! - szólalt fel a szeplős fiú.

  - Mégis értek minkt veszteségek - suttogta Kirishima.

  - Izuku - néztem a fiúra - Mirio, hogy van?

  - Látszatra jól, de nem tudom, hogy miképp is érez valójában - nézett rám.

  - Értem - suttogtam - Egyébként - szóltam némileg elhalkulva, miközben az osztálytársamékra néztem - Emiatt most lekerülők a hőstagozatról? És Mirio is?

  - Szó se volt eddig ilyenről! - rázta meg gyorsan a fejét Izuku - Nem volt erről szó, egyszersem...

  - Nincs képességünk többé. Így, hogy maradhatnánk ott? - suttogtam megtört hangon.

  - Biztos találnak rá megoldást a tanárok! Ez nem a ti hibátok, biztos megengedik, hogy maradjatok! - bátorított Kirishima.

  - Már semmiben se bízok - suttogtam.

  - Apukádék itt voltak? - kérdezte hirtelen Fat Gum, hogy elterelje a figyelmemet.

  - Igen - bólintottam - Apu, Natsuko, Tetsu, Kendo és Neito is - mosolyogtam halványan.

  - Anyukád nem keresett? - kérdezte hirtelen Izuku.

  - Nem tudok róla - haraptam az ajkamba, mely ki volt száradva.

Anyával már régóta nem tartottuk a kapcsolatot, és nagyon érzékeny téma volt számunkra. Azonban, ha már a lánya vagyok, és ha már itt vagyok és képes volt megszülni, igazán érdeklődhetne arról, hogy túléltem-e a harcot. De nem tette. Hiszen az ország másik felében volt, egy másik családdal. Akik fontosabbak voltak, mint mi. Fontosabbak voltak, mint apu, mint Natsu, és én.

  - De, nem baj - erőltettem egy mosolyt az arcomra - Itt van apu, a kishúgom, Neito és ti is. 

  - Rendben lesz minden - veregette meg Fat Gum a vállamat.

  - Remélem - suttogtam.

Ahogy a többiek körében ültem, egyre jobban belopta az a gondolat a fejembe magát, hogy mégis, hogy kerültem ebbe az egészbe. Ha nem lennék az A osztályban, ha nem lennének itt, valamint  a B osztályban a barátaim, akkor lehet, hogy ez az egész nem történik meg. Azonban, ha nem lennék a részese ezeknek a köröknek, akkor egy darab most nem lenne itt belőlem.