Egyformán |Monoma × Reader - Befejezett|

6. - Az ok, amit meg kell értenem

A hét további részét Neitonál töltöttem. Vasárnap délután mentem haza, hogy apával és Natsuval lehessek. A következő hetet pedig otthon töltöttem, ahogy azt ígértem is a barátomnak. Otthon megpróbáltam bepótolni az iskolai elmaradásaimat, amiben az osztálytársaim és barátaim segítettek nekem. A hét napjain többször is eljött hozzám Kirishima, Izuku és Urarakaék is. Tetsu, Kendo és Neito is meglátogatott, és tudtam, hogy azért teszik ezt, hogy ne merüljek bele a gondolataimba és ne emésszem magamat. Azonban délelőtt egyedül voltam otthon, hiszen a barátaim iskolában voltak, apa dolgozott, a kishúgom pedig oviban volt. Akkor elkerülhetetlen volt, hogy ne merüljek a legmélyebb gondolataimba és ne emésszem magamat azon, hogy elveszítettem az életem egyik legfontosabb részét. Volt, hogy kicsit összezuhantam, és emiatt képtelen voltam folytatni a tanulást vagy a pihenést. Bevallom, olyankor rám tört a sírás, ami nem tetszett. Mielőtt ez az egész megtörtént volna, nem voltam ennyire érzékeny. Azonban, ha az ember életében történik egy töréspont, utána nem lesz ugyanolyan, mint előtte. Sebezhetővé válik és ezzel együtt elveszít a régi énjéből egy darabot. Velem pedig pontosan ezt történt.

Próbáltam minél kevesebbet gondolni a képességemre, azonban nehéz volt. Úgy éreztem legbelül, mintha üres lennék. Nagyon üres. Mindig is szerettem volna egy hős lenni a kishúgom szemében, akinek nem jött elő a képessége, és nem is fog már. Miután megtudtuk, hogy a húgom képesség nélküli lesz, elhatároztam, hogy én leszek a legnagyobb hős a szemében, és jó hőssé fogok válni, hogy büszke lehessen rám. Azonban ez mind szertefoszlott azáltal, hogy nincs többé képességem. Ez pedig legbelül borzalmasan felemészt.

Hétfő reggel apa elvitte az oviba Natsut, én pedig a sarkon lévő posta előtt vártam Neitora és Tetsura. Mindig velük mentem az iskolába, hiszen egy környéken laktunk. Kevesebb, mint tíz percet álltam az őszi időben, amikor a szemben lévő utcából kikanyarodott a két fiú, és meg sem álltak, míg hozzám nem értek.

  - Jó reggelt! - köszönt szürke hajú unokatestvérem, majd a vállamnál átölelt engem - Mi újság?

  - Nincs semmi különös - mosolyogtam rá - Veled?

  - Hajnali háromkor aludtam el, de majd kicsattanok, olyan kipihentnek érzem magam! - nevetett.

  - Harmadik órára ki fog dőlni - sóhajtott Neito.

  - Lesz az második is - nevettem kedvesen.

  - Én soha nem dőlök ki! - szólt nevetve, majd elindult az iskola felé.

  - Meg vagy? - lépett mellém Neito, és közben összekulcsolta a kezeinket.

  - Többnyire - vontam vállat, majd megszorítottam a kezét, és felnéztem arcára, majd adtam az ajkára egy puszit, amit ő viszonzott - Milyen volt a hétvégéd? - kérdeztem rá, ugyanis hétvégén nem találkoztunk.

  - Kendoval mentem állatmenhelyre.

  - Mi? Te? Állatmenhelyre? - kerekedett el a szemem.

  - Jaja. Ugye milyen jó ember vagyok? - mosolygott dicsekedve - A hülye A osztályosok biztos nem csinálnak ilyet!

  - Hát figyelj...egyszer minden ember hazatalál - néztem rá mosolyogva, mire Neito elfehéredett, és elhúzta a kezét, így már nem voltak összekulcsolva, majd rácsapott egyet a fenekemre.

  - A kezem is hazatalált - közölte laza stílusban, majd másfelé kezdett el nézelődni.

  - Hé! - néztem rá megilletődve, és csak azért is visszaadtam neki, és rácsaptam a fenekére.

  - Mit művelsz?! Én csinálhatom, te nem! - jelet meg pír az arcán - A nyílt utcán vagyunk!

  - Hupsz? - nevettem el magamat, majd megcirógattam a kezét.