Egyformán |Monoma × Reader - Befejezett|

11. - Hiányzol

Miután tegnap kisírtam magamat az unokatestvérem karjaiba, visszamentünk az iskolához. Az iskola végeztével Kendo eljött velem haza, míg Tetsu Monomaval ment, hogy beszélgethessen vele kicsit. Kendoval nálunk voltunk és megbeszéltünk mindent a mai nappal kapcsolatban. Külön bocsánatot kértem tőle is, hiszen még mindig nagyon szégyelltem magamat. Ő viszont elmondása szerint nem haragudott rám, viszont szeretett volna már beszélni velem a viselkedésemről. Azonban erre nem került sor, mivel Neitonak köszönhetően, ismét a régi lettem.
  Másnap szokásosan a postánál vártam a fiúkra, bár kételkedtem abban, hogy Neito is jönni fog. Aztán, pár percnyi várakozás után, megláttam a két fiút. Nem is akárhogyan. Tetsunak fel volt repedve a szemöldöke, és oldalt volt egy tapasz az álla vonalán. Neitonak a szája volt felrepedve, és a szemöldöke. Elkerekedett szemmel néztem őket és ahogy közelebb értek, Neito szeme alatti rész, kicsit kék volt, illetve lila. El se tudtam képzelni, hogy mi történt velük tegnap óta. Viszont arcom egyből aggodalmassá alakult, hiszen szörnyen festettek.

  - Mi az isten történt? Jól vagytok? - kérdeztem egyből, ahogy odaértek hozzám.

  - Ja - nyögte ki Tetsu, elhúzott szájjal.

  - Ki bántott titeket? - néztem a szürke hajúra.

  - Egymással tettük ezt - vakarta meg a tarkóját Tetsu.

  - Mi? - illetődtem meg.

  - Kicsit elbeszélgettünk - szólt.

  - Elbeszélgettetek? - hüledeztem.

  - Jó, lehet, hogy verekedtünk - javította ki magát.

  - Mégis miért? Min vesztetek össze? - kérdeztem aggodalmasan.

  - Rajtad - nyögte be hirtelen Neito, majd se szó, se beszéd, elindult az iskolába.

Egyből Neito után léptem, azonban Tetsu elkapta a karomat, és visszahúzott maga mellé.

  - Ne menj utána. Most inkább ne...

  - Miért? - kérdeztem aggódva.

  - Haragszik rád - mondta ki hirtelen, mire keserű ízt kezdtem el érezni a számban - Vagyis...Haragszik és aggódik is egyszerre, de annyira makacs, hogy inkább haragszik.

  - Ha adok neki pár napot, akkor megenyhül? - kérdeztem a szürke hajútól halkan.

  - Lehet, nem tudom - sóhajtott, majd elindult a suliba - Nehéz őt megérteni.

  - Tudom - battyogtam mellette - Helyre akarom hozni a hibáimat. És sajnálom tényleg, amiket leműveltem...

  - Vége van és ez a fontos - karolta át a vállamat, majd kaptam egy puszit a fejemre.

  - Szeretlek Tetsu - döntöttem a vállára a fejemet.

  - Én is téged - mosolygott ezer wattos mosollyal.

A suliban minden ugyanúgy folytatódott a megszokott kerékvágásban. Teltek az órák, szünetben a barátaimmal voltam, és élveztük az iskolai pillanatainkat. Egyetlen egy dolog hiányzott az életemből, az pedig Neito volt. Viszont szerettem volna neki időt adni és közen fokozatosan helyrehozni a hibáimat.

  - [Név] - hallottam meg a nevemet ebédszünetben, amikor már visszavittem a tálcámat. A hang irányába fordultam, ahol Mirio volt, mellette pedig Eri - Ráérsz kicsit?

  - Persze - mosolyogtam rájuk, majd félreálltunk, hogy beszélgetni tudjunk.

  - Hogy érzed magad? - kérdezte meg Eri aggódó hangon, mire én leguggoltam hozzá és megsimogattam a fejét.

  - Sokkal jobban vagyok. Most már tényleg jobban - szóltam őszintén.

  - Aizawa-senseiék beszéltek velünk és mondták, hogy vigyáznak Erire és segítenek neki a képességében. Ha minden jól megy, akkor egy éven belül képes lesz használni, ami te is tudod, mit jelent - mosolygott rám az idősebb.

  - Tudom - szóltam egy kellemes mosoly mellett - Viszont ne siettessük őt. Úgy kell használnia, hogy az ne roncsolja a testét. Csak szépen, fokozatosan - mosolyogtam az előttem álló kislányra.

  - Ha bármiben kell segítség, szólj. Edzhetünk is együtt - ajánlotta fel Mirio.

  - Köszönöm, szerintem élni fogok majd a lehetőséggel - egyenesedtem fel - Egyébként, ha szeretnéd Eri, akkor egyik hétvégén elmehetünk a városba csatangolni. természetesen másokkal, hogy biztosítva legyen a biztonságod - mosolyogtam le rá kedvesen.

  - Tényleg? - csillant fel a kislány szeme.

  - Igen - bólintottam - Bemutatnálak a kishúgomnak, ő egy évvel fiatalabb nálad.

  - Jó - mosolygott rám Eri.

  - Akkor majd még megbeszéljük, hogy hogyan legyen. Én viszont visszamegyek a termembe - intettem nekik, majd elléptem tőlük.

Igyekeztem kifelé az étkezőből, és ahogy mentem, kinéztem az ablakon. Az udvaron ott ült egyedül egy padon Neito és a telefonját nyomta. Egy hirtelen ötlettől vezényelve megkerestem az első automatát, ami a suli ezen részén van, majd vettem kettő dobozos üdítőt. Ahogy ezzel megvoltam, amilyen gyorsan csak tudtam, lesiettem az udvarra, hogy odaadhassam Neitonak, azonban ahogy kiértem, láttam távolról, ahogy Awase leül Neito elé, és leteszi maguk elé a kettő dobozos üdítőt.
  Aláhagyott a lelkesedésem, és egy szomorú pillantást vetettm még feléjük, majd elindultam vissza az épületbe. Úgy érzem, hogy nem fogom kibírni ezt a pár napot. Szeretnék vele lenni és meglepni őt, ahogy eddig is tettem.
  Míg a teremhez értem, megittam mind a kettő üdítőt, és csöndben leültem a helyemre. Ott nagyot nyújtóztam, majd Kirishima odajött hozzám beszélgetni. Vele beszéltem át a maradék időt, majd ezt követően kezdődött az utolsó óránk.

Nem mondom azt, hogy nem volt kínszenvedés a mai napom, hiszen az volt. Hiányzott Neito, hiszen lassan egy napja nem is beszéltünk.
  Miután véget ért az utolsó órám is, egyedül mentem ki a suliból, hogy elindulhassak haza. Még a telefonomat is elővettem, hogy szóljak apának, eljönne-e értem. Nem volt kedvem egyedül hazasétálni, apa azonban nem vette fel a telefont, így valószínűleg még dolgozott.
  Végül egyedül kezdtem el hazafelé sétálni, miközben azon kattogott az agyam, hogy Neito megbocsájt-e nekem valaha.