Egyformán |Monoma × Reader - Befejezett|

4. - Az ok, amiért ott voltam

Tizenegy éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Natsuko, a kishúgom, akit csak Natsunak hívunk, éppen hogy betöltötte az egy éves korát, anya elhagyott minket. Légiutas kisérőként dolgozott, és apának bevallotta, hogy összeismerkedett egy utassal, akivel kiment Kanadába. Ezzel pedig otthagyott minket, és az alig egy éves húgomat, akinek szüksége volt az anyai szeretetre. De ezt nem kaphatta meg többé, hiszen a nő, aki eddig az anyja volt, magára hagyta őt.
  Nehezen dolgoztuk fel apával ezt az egészet. Natsu még kicsi volt, így ő nem értette, hogy mi is történik. Ahogy nőtt, úgy adtuk a tudtára, szépen lassan, hogy mi is a helyzet. Nehezen, de elfogadta ezt, ahogy nekünk is elkellett foganunk.
Apa mindent megtett értünk, hogy anya nélkül is megélhessünk. Arra törekedett, hogy az anya szerepet is betölts az életünkben, és őszintén? Sikerült neki. Ott segítettem, ahol tudtam. Ha dolgozott, akkor én főztem, amikor otthon voltam és megcsináltam a ház körüli munkákat, hogyha ő hazajön este, ne keljen neki. Foglalkoztam Natsuval, és próbáltam betölteni az anyai szerepet az életében, azonban ez nem volt lehetséges teljes mértékben. Apa szülei is segítettek nekünk, valamint Tetsu anyukája is, aki történetesen apa testvére volt. Tetsu sokat játszott és vigyázott Natsura, egészen kiskora óta. Ez pedig megkönnyítette a dolgunkat.
  Így, tizenöt éves koromra, sikerült felépíteni egy olyan életet, amiben boldog voltam. Itt volt a családom, és a barátaim. 
Mivel Tetsuval egy környéken élünk, és ugyanannyi idősek is vagyunk, volt akkora szerencsénk, hogy habár oviban nem voltunk egy csoportban, de általános iskolába osztálytársak lettünk. Nagyon boldog voltam, amiért egy osztálya járhattam vele, és ott volt még valaki. Ott volt Monoma Neito. Neitoval csak harmadik környékén kezdtünk el jóban lenni, magam sem tudom, hogy már miért. Mivel gyerekkoromban mindig Tetsuval voltam, nem igen barátkoztam lányokkal. Nem voltam velük rossz viszonyban az általános iskolában, azonban nem kötöttem szoros barátságokat velük. Azokban az időkben nagyon félénk voltam, és Tetsun kívül senkivel se voltam hajlandó lenni. Aztán harmadikban megtört a jég és hárman lettünk. Neito, Tetsu és én. 

Az általános iskola remekül telt, egészen addig, amíg anya el nem hagyott minket. Akkor előfordult, hogy nem mentem több napig iskolába, és sok lemaradást kellett pótolnom. Viszont Neito és Tetsu segítettek, valamint Tetsu anyukája és a nagyszüleim, így megtudtuk oldani a problémát.
  Általános iskola, nyolcadik osztályában történt az életemben egy nagyobb dolog. Áprilisban, amikor kezdődött a nyolcadikos tanév, Neitoval összejöttünk. Igen, mi is úgy éreztük egy kicsit, hogy korai még, azonban nem bántuk meg.  Április kilencedikén kérdezte meg tőlem, hogy szeretnék-e a barátnője lenni, én pedig habozás nélkül mondtam neki igent. Most, októberben pedig leszünk másfél évesek. Nagyon sok minden történt már a kapcsolatunk alatt mégis kezelni tudtuk a dolgokat.
  Mikor középiskolát kellett választani, mind a hárman a UA-t választottuk, hiszen ez volt a legközelebb, és itt is a hőstagozatot. Azonban, az iskolában én az A osztályba kerültem, míg Neito és Tetsu a B osztálya. Az elején féltem, nem is kicsit, hiszen új környezetben voltam, ahol nem voltak ott Tetsuék. Azonban, mint kiderült, a félelmem jogtalan volt. Lettek barátaim az osztályban és Tetsu és Neito bemutatott Kendonak is, aki a legjobb barátnőm lett.

Kirishimaval együtt, Fat Gumnál voltam, amikor hősökhöz kellett mennünk, így én is belekeveredtem az Overhaulos ügybe. De nem bántam egy cseppet sem, hiszen Eri volt a tét, és az, hogy megmentsük őt. Én pedig megakartam őt menteni. Nem csak azért, mert a hangomat láttam benne, hanem úgy éreztem, hogy meg kell őt mentenem.
  A harc során elszakadtam Fat Guméktól, és mire kettőt pislogtam, már Overhaullal harcoltam, Izuku és Mirio társaságában. És azért, hogy Erit megmentsem, feláldoztam magamat. Feláldoztam a saját képességemet. Hogy bánom-e, és megérte-e nekem az, hogy emiatt elveszítsem a képességemet? Nem tudom. Az lenne az őszinte válaszom, hogy nem tudom. Nem okolok érte senkit, mindössze saját magamat, hiszen én okoztam magamnak a bajt. Figyelmesebbnek kellett volna lennem, de nem voltam. És megszegtem az ígéretet is, amit Neitonak tettem, a harc előtti este.
  Nem tudom, hogy képes leszek-e feldolgozni, hogy nincs többé képességem. Teljes mértékben még mindig nem fogtam fel, de ahogy telik az idő, egyre jobban a tudatomba ég az igazság. És csak remélni tudom, hogy nem lesz komolyabb következménye ennek.

Még vagy egy órát beszélgettem a többiekkel, majd ezt követően visszamentem a saját kórtermembe. Kint nem igazán sütött a nap, a tegnapi eső miatt kissé borús volt az idő. Neito az ágyban nyújtózkodott, amikor beléptem. Odasétáltam, majd az ágy szélére ültem.

  - Hol voltál? - kérdezte álomittas hangon.

  - Beszélgettem Kirishimaékkal - magyaráztam, majd bebújtam a takaróm alá.

  - Hogy érzed magad? - nézett felém.

  - Nem tudom - morzsoltam az ujjamat.

  - Volt bent az orvos. Mondta, hogy holnap reggel majd lesz egy vizsgálatod, és ha jók lesznek az eredmények, akkor holnap délután hazamehetsz.

  - Neito...

  - Hm?

  - Lehetne, hogy hozzád menjek?

  - Tessék? - vonta fel a szemöldökét - Nem akarsz hazamenni?

  - De, szeretnék...Csak veled szeretnék lenni kicsit még.

  - Nekem iskolába kell mennem. 

  - Milyen nap van ma? - kérdeztem hirtelen.

  - Szerda - szólt - Anya igazolja a mai napomat, de azt mondta, holnap már mennem kell.

  - Megyek én is akkor péntekre.

  - Dehogy mész - illetődött meg - Aizawa-sensei azt mondta, hogy biztos nem enged suliba, még egy hétig. Pihenned kell.

  - Nem kell, jól vagyok.

  - Otthon maradsz és kész.

  - Nem parancsolsz nekem - makacsoltam meg magam.

  - Most az egyszer tedd félre a makacsságodat - forgatta meg a szemét.

  - Szeretnék a suliba menni! - néztem le rá.

  - Jó, akkor kössünk alkut - fordult felém, majd az oldalamat kezdte el simogatni a takaró alatt.

  - Alkut?

  - Igen. Megbeszélem anyával, hogy a héten ne menjek már suliba, és veled leszek. Ott lehetsz nálunk. De cserébe se ezen a héten, se jövő héten nem jössz iskolába.

  - Nem - mondtam ki.

  - Itt hagylak, ha folytatod ezt - nézett rám komoran.

  - Neito, képtelen vagyok otthon ülni. Szükségem van a társaságra.

  - Úgyse engednek be a suliba, szóval próbálkozz csak - fordult a hátára, majd a plafont kezdte el bámulni a kevés fénnyel rendelkező szobában.

  - Nem érdekelsz - fordítottam neki hátat.

  - Te se - nyögte ki.

Percekig tartó csönd telepedett ránk, amit én törtem meg, egyetlen egy mondattal.

  - Bárcsak ott maradtam volna...

  - Mindjárt lerúglak az ágyról, miről beszélsz?! - emelte meg rám a hangját.

  - Semmiről - motyogtam.

  - Maradj otthon jövő héten - mondta.

  - Nálad lehetek a héten cserébe?

  - Igen.

  - Sajnálom, amit az előbb mondtam.

  - Levagy stresszelve, szóval érthető - sóhajtott - Holnap, ha hazajöhetsz, eljövök érted.

  - Köszönöm - fordultam felé, majd fölé hajolva adtam egy puszit az ajkára.

Neito felvezette a tarkómra a tenyerét, majd beletúrt a hajamba, és nem engedte, hogy elemeljem a fejemet. Hosszasan megcsókolt, és éreztem, ahogy a testemben végig áramlik a melegség.

  - Nem tartottad be, amit ígértél nekem - suttogta a csókba.

  - Sajnálom - szóltam alig hallhatóan, majd visszahelyeztem ajkaimat az övéire.

Neito dominált teljes mértékben a csókunkban, én pedig ezt egyáltalán nem bántam. Sőt. Szerettem, amikor ő irányított.
  Csókunk percekig tartott, de és nem álltunk meg egy csóknál. Végül, miután már kezdett elfogyni a levegőm, elhajoltam, és adtam a homlokára egy apró puszit.

  - Szeretlek - szólt hirtelen.

  - Én is szeretlek téged.