Egyformán |Monoma × Reader - Befejezett|

13. - Békesség

Habár Neito sokkal jobban lett vasárnap estére, másnap még nem jöhetett iskolába. Jómagam hétfőn mentem, de kedden már nem, ugyanis visszakellett mennem a kórházba, hogy megvizsgálhassanak. Egyedül mentem, tizenegyre, és mivel apa ma hamarabb végzett és Natsunak se volt olyan sokáig az ovi, eljöttek értem.

- Sziasztok! - léptem a kocsihoz, amikor odaértem.

- Nee-chan! - ugrott rám Natsu, én pedig magamhoz öleltem és adtam egy puszit az arcára.

- Mi volt bent? - szállt ki apa is a kocsiból, majd adott egy puszit a fejemre.

- Minden rendben van - mosolyogtam.

- Biztos? - kérdezett rá.

- Igen. Most már minden - szóltam egy őszinte mosoly mellett - Várni fogok, amíg Eri elég erős nem lesz, hogy használja a képességét. Addig pedig normál emberként próbálok hős lenni - mosolyogtam apára.

- Büszke vagyok rád - ölelt át apa a vállamnál.

Csak küldtem egy mosolyt apa felé, akin láttam, hogy tényleg büszke rám. Nem csak a képességemmel kapcsolatos dolog miatt, hanem azért is, mert itt vagyok a családunknak, anya helyett is. Persze, róla nem szoktam beszélni, mert meg se érdemli, hogy szóba hozzam. Itt hagyott minket, egy másik férfiért. Emiatt pedig képtelen vagyok az anyukámnak tekinteni.

- Milyen volt az oviban? - kérdeztem Natsutól, miközben megsimogattam barna tincseit.

- Meséket néztünk egész nap! Nagyon jó volt! - szólt a barna szemű kislány izgatottan.

- Otthon is nézhetünk - ajánlottam fel neki.

- Monoma-sannal, mint régebben? - kérdezte izgatottan.

- Ha jobban van, akkor lehet róla szó - öleltem magamhoz a kishúgomat.

- Eszünk egy fagyit? - vetette fel apa az ötletet - Addig itt marad a kocsi.

- Fagyiii! - kiabált fel Natsu, én pedig szorítottam a fogásán.

- Persze, men...Oh, egy pillanat - szóltam egyből, amikor elkezdett csörögni a telefonom.

Nehezen, de kihalásztam a zsebemből, majd megnéztem, hogy ki is hív. Neito volt az.

- Had vegyem fel, had vegyem én fel! - szólt Natsu izgatottan, én pedig hagytam neki, hogy fogadja a hívást, és utána egyből kihangosítottam a telefont.

- Szia [Név], végeztél már? - szólt bele barátom.

- Monoma-san! - kiabált bele a húgom, mire elmosolyodtam.

- Szia Natsuko - szólt kedvesen Neito a telefonba - Hogy vagy?

- Nagyon jól! Monoma-san, délután átjössz hozzánk, hogy mesét nézzünk együtt? - kérdezte a kislány izgatottan.

- Meséket? - kérdezett vissza.

- Igen! - mosolygott Natsu.

- Persze, átmehetek - nevetett a telefonba a szőke hajú fiú - Natsuko, ott van esetleg a nővéred? Szeretnék vele beszélni.

- Itt vagyok-itt vagyok - vettem le a kihangosítást, majd a fülemhez emeltem a készüléket - Nemrég végeztem, és most elmegyünk fagyizni.

- Épp hozzátok tartok - szólt hirtelen Neito - De akkor befordulok a kórház utcájába.

- Jó, itt leszünk a mellette lévő fagyizónál.

- Sietek - adott puszit a telefonba, majd letette.

Hárman mentünk a fagyizóhoz és meg is vettük a fagyikat, ahova hamar meg is érkezett Neito.

- Sziasztok - ült le mellénk az asztalhoz, pontosabban mellém.

- Monoma! Jobban vagy? - kérdezte tőle apa kedvesen.

- Persze, egy kis betegség nem foghat ki rajtam - vont vállat.

- Egy fagyit kérsz esetleg? Meghívlak! - ajánlotta fel apa.

- Köszönöm, de most gyógyultam meg, szóval kihagyom.

- Még, hogy nem fog ki rajtad egy kis betegség - szóltam magam elé.

- Csönd - nézett rám morcosan.

- Monoma-san! - szólította meg Natsu a fiút, majd felé nyújtózott, mire a fiú felemelte őt a székből, és az ölébe ültette.

- Milyen fagyit eszel? - kérdezte a fiú tőle.

Rettentően örültem annak, hogy Natsu ennyire szerette a barátomat, és nem mellesleg annak is, hogy Neito is viszont szerette őt, és gondoskodott is róla.

- Zöldalmásat! - mosolygott Natsu - Tessék, odaadom a rolettimet róla! - tartotta Neito felé a finomságot.

- Ezt viszont elfogadom - kapta be a rudat Neito, majd enni kezdte.

- Sokkalta jobb színben vagy - néztem az arcára.

- Újjászülettem! - nevetett.

- Azt látom - sóhajtottam.

- Apu, apu! - kiabált fel hirtelen Natsu - Ott a néni lufikat hajtogat! Nézzük meg! - visongott örömteli hanggal a legkisebb, majd lepattant Neito öléből és szaladni kezdett a járdán.

- Mindjárt jövök - szólt apa egy zavart mosoly mellett, majd a húgom után ment.

Amint ez megtörtént, Neito közelebb hajolt, majd adott egy csókot az ajkamra, amit elmélyített.

- Mit mondtak a kórházban? - kérdezte, majd összekulcsolta az ujjainkat.

- Minden rendben - néztem kék szemeibe.

- Akkor jó - sóhajtott - Nem akartam mondani, de őszintén szólva, örülök, hogy képes lettél elfogadni a helyzetet.

- Teljes mértekben nem leszek képes, azonban vannak dolgok, melyeknek az elveszítése rosszabb lenne - néztem rá óvatosa.

- Túl nagyszerű vagyok, igaz? Sőt! Pótolhatatlan! - nevetett.

- Igen - hunytam le a szememet egy mosoly mellett - Valóban az vagy Neito.

- Wow, nem gondoltam volna, hogy egyetértesz - pislogott.

Neitora vezettem ekkora tekintetem, akit a napernyő alatt óvatosan megvilágított a nap ragyogó fénye.

- Az vagy, és az is leszel számomra. Örökre - mosolyogtam rá egy őszinte mosollyal, miközben arcomat megragyogtatta a nap.

- Nem mondom ki, de...de lehet, hogy te is nekem - vallotta be végül, egy apró mosoly mellett.

Óvatosan elmosolyodtam, majd közelebb hajolva, kezemet az arcára simítottam és megcsókoltam őt. Ő beleremegett a csókba, de azonnal viszonozta, és el is mélyítette. Úgy éreztem, hogy az a csók más, mint a többi. Több érzelem, több szeretet és több hit volt benne, mint a többiben. Éppen ezért, akkor, abban a pillanatban, attól a csóktól, csak jobban beleszerettem Neitoba.