Egyformán |Monoma × Reader - Befejezett|

12. - Az ok, akit szeretek

Szörnyen telt el a hetem, és ezzel együtt lassan is. Neitoval nem szóltunk egymáshoz az iskolában egész héten. Illetve, szólhattunk volna, azonban én tartottam magamat ahhoz, hogy hagyok neki időt. Azonban ez az idő már túl soknak bizonyult, és kezdtem legbelül nagyon is félni, hogy esetleg szakít velem. Az pedig csak nagyobb pánikot okozott, hogy egy felsőbb éves, támogató osztályos fiú odajött hozzám, hogy kérdezzen pár dolgot. Szerette volna tudni, hogy együtt vagyok-e még Neitoval, mert a héten nem látott minket együtt, sőt, beszélni se. Mint kiderült, látásból, de megtetszettem neki, én azonban mondtam neki, hogy együtt vagyok még a fiúval. Kedvesen megköszöntem neki, hogy így gondolt rám, és visszautasítottam őt szépen. Nem reagált rosszul, sőt, értékelte, hogy őszinte vagyok vele. 
  Ezután az eset után kezdtem kétségbeesni, és arra gondolni, hogy valóban vége van ennek az egésznek. Neito tényleg haragudott rám, de tudtam, hogy az is közrejátszik, hogy makacs és az egoja se bírná el, ha időben beszélne velem. Én azonban nem hisztiztem ezért, ugyanis megértettem, hogy miért volt velem ilyen. Annak ellenére, hogy segített nekem mindig és most is próbált jobb beletásra bírni, én őt hibáztattam, őt tartottam bunkónak és rá voltam féltékeny. Ő érezte azt a megmagyarázhatatlan haragot és undort, amit én éreztem iránta, teljesen jogtalanul. Ez pedig nem esett jól neki. Megmutatta nekem a gyengéd oldalát, én pedig így háláltam meg. A lehető legrosszabb és mocskosabb módon.
  Végül, vasárnap délelőtt teljesen megtört a türelmem és felhívtam az anyukájának, hogy otthon vannak-e esetleg és átmehetnék-e hozzájuk. Ő mondta, hogy otthon vannak, viszont Neito megbetegedett és ágyhoz van kötve. Ennek ellenére elmondta, hogy nyugodtan átmehetek. Ez pedig nem is volt kérdéses számomra. Amint elmondta az anyukája, hogy beteg lett kapkodva és rettentően aggódva kezdtem el öltözni és vettem magamhoz a táskámat, amibe bedobtam a pénztárcámat. Apának szinte csak beszóltam, hogy elmegyek Neitohoz és már rohantam is a fiúhoz.

Egyszerűen nem tehettem róla, ha beteg volt, mindig aggódalom töltötte el a testemet. Szerettem volna meggyógyítani, vagy legalább csak segíteni, így szaladtam a boltba, hogy megvegyem a kedvenceit. Mindenféle francia kaját összevettem neki, hiszen tudtam, hogy szereti A kedvenc édességét is megvettem és ahogy megvoltam, már mentem is hozzájuk. Lehet hogy elfog küldeni, vagy egyszerűen nem volt figyelembe venni. Én azonban ott akarok lenni mellette, és segíteni, hogy könnyebben legyen átvészelni a betegségét.
  Egy fél óra múlva értem a fiúhoz, és felérve a lakásukhoz, becsöngettem. Néhány pillanat múlva az anyukája nyitott ajtót, én pedig levegőt kapkodva de köszöntem neki.

  - Drágám, te futottál? - illetődött meg.

  - I...Igen - nyeltem nagyot - Bemehetek Neitohoz? - kérdeztem egy szusszal.

  - Persze, csak előtte nyugodj meg - mosolygott kedvesen, majd beengedett.

Én beléptem, majd levetettem a kabátomat és a csizmámat, majd a táskámmal a hátamon, a szőke hajú szobájához mentem, majd bekopogtam. Nem érkezett válasz, ezért újra kopogtam. Válasz ismét nem jött, így végül benyitottam a szobába. Bent Neito az ágyon feküdt és aludt. Igyekeztem halkan becsukni az ajtót és bemenni is.
  Bent letettem az ágya mellé a táskámat, majd alvó barátomra néztem. A levegőt egyenletesen vette, arca piros volt, és kissé izzadt is. Aggódó pillantásokkal illettem, és mindenféle gondolkodás nélkül óvatosan az ágyára térdeltem, majd felemeltem a takarót. Igyekeztem nem felébreszteni, és ahogy befeküdtem mellé, úgy, hogy nekem háttal legyen, átvezettem a kezeimet a derekánál, majd magamhoz öleltem. Egy leheletnyi puszit adtam forró tarkójára és imádkoztam, hogy minél előbb jobban lehessen.
  Nem tudom, hogy mit fog rám reagálni, ha felébred, de abban a pillanatban nem érdekelt. Csupán itt szerettem volna lenni mellette, amíg neki nehéz, hiszen nem érdekelt, hogy jóban vagyunk-e vagy sem. Csak az érdekelt, hogy ő rosszul van én pedig itt akarok lenni vele. Nem érdekelt, ha elkapom tőle. Akkor elkapom, nem omlik össze a világ. De akkor igen, ha szemét módon magára hagyom őt a bajban.

Órák teltek el, én pedig arra ébredeztem, hogy Neito haja csiklandozza az orromat. Éreztem, ahogy szorosan hozzám bújuk, arcát pedig a mellkasomba fúrja, miközben kifújja a meleg levegőt. Picit megmozdultam, ugyanis elzsibbadt a karom, amin feküdtem és eléggé fájt. A szőke hajú azonban ezt megérezte, és egy nagyot ásított, majd némileg elhúzódott tőlem. A fejét hátrébb tette a párnán, majd felnyitotta látókáit és fáradt tekintettel vizslatott.

  - Szia - köszöntem neki halkan, mire ő csak megnyalta kiszáradt ajkait.

A takaró alatt, erőtlenül vezette kezét az oldalamra, majd mindenféle erő nélkül kezdte el cirógatni azt.

  - Hogy érzed magad? - kérdeztem aggódva.

  - Jobban - szólt rekedt hangon, majd felköhögött.

  - Hoztam neked egy táskányi dolgot, hogy jobban légy - szóltam halkan.

Ő szó nélkül ült fel, majd nézett felém sápadt tekintettel.

  - Miért jöttél?

  - Hiányzol. Pokolian hiányzol - suttogtam fájóan, miközben én is felültem - Szerettem volna veled lenni és amikor anyukád mondta, hogy beteg vagy, rohantam a boltba és utána ide hozzád. Felemészt, hogy semmit nem beszéltünk napok óta, és nagyon rossz ez. Rájöttem, hogy rosszabb az, hogyha elveszítelek téged, mint az, hogy a képességem eltűnt - suttogtam mire ő meglepve nézett rám - Sajnálom, amit tettem. Nem akartam veled ilyen lenni, holott te mindig jó vagy hozzám. Lebontottad előttem a falaidat, én pedig egy dög voltam veled. Mindig vigyázol rám, kedves vagy velem, hiába van, hogy piszkálsz. Kedves vagy és érzékeny, mert bízol ennem annyira, hogy ennyire gyengéd legyél előttem. Én mégis utálatot és rosszat küldtem feléd, mert előtört bennem egy negatív érzelem. Én...Én csak szeretném elmondani, hogy nagyon szeretlek téged Neito. Tényleg te vagy a mindenem - kezdtem el piszkálni a takarót - Sose bántanálak önszántamból, és nagyon emészt a bűntudat most. Nem tudom, hogy szeretnéd-e folytatni a kapcsolatunkat, de szeretném, ha tudnád, visszatértem. Nincs többé undok én. Eltűnt. Miattad, hiszen rávilágítottál a dolgokra, amit köszönök. Csak úgy, mint minden mást. Mindent köszönök neked. Megértem, ha ezek után nem szeretnél együtt lenni velem, csak akkor kérlek, beszéljük meg és ne váljunk el haragban - suttogtam könnyekkel teli szemekkel.

A hosszú mondanivalómat követően, pár percig néma csönd keletkezett. Az agyam folyamatosan kattogott, és szerintem Neitonak is.

  - Hiába tűnt el a képességed, nem azok tesznek azzá, aki vagy - szólalt meg a hosszú csönd után - Lehet képességed és lehetsz gonosz vagy jó is. Ez igaz azokra, akiknek nincs. Mindössze mi döntjük el, hogy melyik rétekbe fogunk tartozni. Az, hogy a képességed eltűnt, nem jelenti azt, hogy az élet nem megy tovább. A első értékek számítanak és az, hogy milyen vagy legbelül. Hős akarsz lenni, csak úgy, mint mi. Kedves vagy, csak úgy mint mi. Hisz akármennyire nehéz bevallani, mindenki kedves legbelül és a maga módján. Legbelül egyformák vagyunk - nézett rám - Mindannyian hőssé akarunk válni. Azonban nem kell képességet birtokolnod ahhoz, hogy hőssé válj. Valaki szemében már hős vagy, holott nem vittél véghez hőstetteket. Aprót, de értékes tettekkel is lehetsz hős. És...az én szememben az vagy.

  - Mi? - kérdeztem ledermedve, miközben egy kövér könnycsepp elhagyta a szememet.

  - Eljöttél ide hozzám, annyi nap után, amint megtudtad, hogy beteg vagyok. Nem beszéltünk, de te eljöttél, mert aggódtál. Bevásároltál nekem és nem érdekelt, hogy elkapod, velem együtt aludtál el. Megmentettél engem, hogy ne egyedül vészeljem át ezt a hülye betegséget. Ilyen, hétköznapi dolgokkal is hőssé válhatunk - mosolygott rám fáradtan.

  - Köszönöm, hogy rávilágítottál erre - suttogtam hálásan.

  - Szeretlek babe és nem szeretnék szakítani. Nyálasan hangzik, de szükségem van rád - vallotta be nehezen.

Megtöröltem a szememet, majd közelebb ültem barátomhoz, és nem érdekelve, hogy beteg, adtam egy puszit forró arcára és ajkára. Ő csak a vállamra hajtotta  fejét, majd belepuszilt a nyakamba.

  - Miket hoztál? - kérdezte végül.

Én pedig nagy és boldog mosollyal az ajkamon, előhalásztam azokat a dolgokat, amiket Neitonak vettem, hogy közösen elfogyaszthassuk, azon a vasárnapi délelőtt, amikor kibékültünk.