Egyformán |Monoma × Reader - Befejezett|

Epilógus

Ahogy telt az idő, úgy fogadtam el egyre jobban az állapotomat. Ez odáig is elment, hogy képes voltam nem megkülönböztetni magamat a többiektől, és ugyanolyan akaraterővel küzdeni, akárcsak ők. A napok és a hetek csak teltek, mi pedig erősödtünk csak. Lelkileg és testileg is.
Rájöttem, hogy igaza volt Neitonak és hétköznapi dolgokkal is hőssé válhat az ember. Azzal, hogy elveszítettem a képességemet, megtanultam értékelni azt, amit birtoklok. Ide pedig leginkább az emberei kapcsolataim tartoznak. Nem könnyű elveszíteni valakit, és soha nem is volt az. Ez igaz a képességünkre is. Hiszen gyermekkorunk óta ott van velünk, azonban nem áll meg az élet nélküle. Nem pótolható, azonban enélkül is vihetünk véghez nagy dolgokat. Azonban, ha elveszítesz valakit, azzal egy tátongó lyukat hozol létre a szívedben és a lelkedben egyaránt. Őt fogod keresni mindenhol, és azt kívánod, bárcsak utoljára láthatnád, vagy hallhatnád a hangját.

Neito megtanított arra, hogy értékeljek minden apró dolgot. Erre pedig akkor, a gyakorlati órán nyitotta fel a szememet. Kemény volt, ez nem tagadás, de őszinte is. Pontosan azokra a kemény és őszinte szavakra volt szükségem akkor, hiszen más nem segített volna. Sokszor csak a durva szavak segítenek, a finomak nem. Néha az ember szemébe kell mondania  rút igazságot ahhoz, hogy lásson. Velem pedig ez történt. Összetörtem, amiért elveszítettem a képességemet, de ez a fiú, akit én annyira szeretek, elkezdte összerakni a darabjaimat akárcsak egy kirakóst. Megküzdött és próbálta megkeresni a hiányzó darabokat, nem érdekelve, hogy mennyire kell ahhoz leengednie a saját védelmét és mennyire is sérül meg ezáltal. Ő mégis megtette, miattam. Nem láttam, de a háttérben ő volt az, aki összeszedte azokat a törött darabokat, amiket magam után hagytam, ahogy haladtam előre. A háttérből rakott engem össze, de én semmit se láttam ebből, ugyanis nem vettem figyelembe őt. Magával ragadott a sötétség és a rosszindulat. Nem láttam a dolgok mögé, de ő akkor is ott volt velem. Bunkó voltam vele, és csak akkor értettem meg, hogy vannak olyan dolgok, amiket tényleg soha nem akar elveszíteni az ember. Ezek pedig a szerettei.

És még valami...Te voltál az Neito, aki megtanított a legfontosabb dologra.

Nem muszáj képességet birtokolnunk ahhoz, hogy hősök legyünk. Az egyszerű, normál emberek is képesek mindennapi dolgokkal hőssé válni. Csak látni kell őket, értékelni, és megmutatni, hogy egyformák leszünk velük mindig is.

VÉGE

◾◾◾

Véget ért a könyv.

Őszintén szólva, nem szerettem volna sok részesre írni, hiszen egy aprócska ötlet volt csak az egész, és amit meg akartam vele valósítani, azt sikeresen is letudtam írni. 
Nagyon szépen köszönöm azoknak, akik olvasták, kommenteltek és csillagoztak a fejezetek alatt. Sokat jelentett.❤
Hamarosan kiteszem az új könyvemet és a Bakugosba is írok most már, csak újra elkezdtem nézni a Haikyuut (vagy századjára, de mindegyis 😂 ) és kicsit elmerültem most benne. 

Még egyszer köszönök mindent, nagyon szeretlek titeket!!!🥰❤