Egyformán |Monoma × Reader - Befejezett|

5. - A küldetés előtti este

Másnap délelőtt megvizsgáltak, és még egy óra előtt értesítettek, hogy jók lettek aza eredményeim, ami azt jelentette, hogy délután elhagyhattam a kórházat.
  Neito, apa és Natsu voltak azok, akik eljöttek értem.

  - Szia - öleltem magamhoz a kishúgomat, miközben felemeltem - Milyen volt az ovi?

 - Csináltam neked egy képet, otthon odaadom! - mosolygott, miközben szorosan ölelt a nyakamnál.

  - Biztos csodálatos lett - adtam puszit az arcára.

  - Csak ennyi akkor? - lépett mellénk Neito a sporttáskámmal.

  - Igen, tudtommal apa csak ennyit hozott ben nekem - néztem felé.

  - Leviszem a cuccaidat a kocsiba apukádhoz - szólt a szőke - Natsu, jössz velem? - nézett a kislányra.

  -  Nee-channal maradok - bújt hozzám.

  - Oké-oké - nevetett a barátom, majd elindult a kijárat felé.

A recepciónál kijelentkeztem, majd Natsut szorosan fogva hagytam el a kórház épületét.

  - Nee-chan.

  - Igen?

  - Igaz, amit apáék beszéltek?

  - Mit beszéltek apáék? - néztem a barna hajú kislányra.

  - Hogy nincs többé képességed.

  - Igaz - suttogtam, de próbáltam közben erős lenni, hogy Natsu ne lássa, hogy baj van.

  - Te még így is különleges vagy - nyomkodta meg az arcomat.

  - Úgy gondolod? - kérdeztem, miközben a testemen végigáramlott a melegség, ugyanis jól estek a húgom szavai.

  - Nem gondolom, én tudom! - mosolygott - Még így is te vagy az elsőszámú hős számomra!

  - Elég Natsu, mert elsírom magam - nevettem visszafogottan, majd  parkolóba mentem, ahol a kocsi mellett letettem a húgomat.

  - Apuddal megbeszélted, amit velem? - lépett elém Neito, miután lecsukta a csomagtartót.

  - Beszéltem vele tegnap este.

  - És mit mondott?

  - Megértette, hogy miért szeretném ezt. Te is tudod jól, hogy milyen vagyok, most azonban szükségem van rád. Jobban, mint bármikor. Egyszerűen nem tudom, hogy mit csináljak, Neito - szóltam könnyes hangon - Képtelen vagyok felfogni azt, hogy többé nincs képességem. Nem álmodom? Tényleg ez lenne az igazság?

Ő csak szó nélkül fogta meg a karomat, majd húzott magához. Egy kezével átölelt a vállamnál, míg a másikkal összekulcsolta az ujjainkat. Adott egy puszit a halántékomra, majd kifújta a levegőt fáradtan.

  - Átvészeljük, oké?

  - Ez nem egy ideiglenes állapot. Örökre szól - suttogtam, miközben szabad kezemmel magamhoz szorítottam őt.

  - Akkor is megcsináljuk.

  - Nem fog menni. Nem vagyok ehhez elég erős.

  - Nem lehetünk mindenben azok - sóhajtott.

  - Szétszed belülről ez az egész - csuklott el a hangom.

  - Bírd ki, míg hozzám érünk - sóhajtott, majd adott egy puszit az arcomra, és beült a kocsiba.

Folyamatosan Neiton járt az agyam, és azon, amit ígértem neki, pontosan a küldetés előtti estén. Ígéretet tettem neki, amit nem tartottam be, akármennyire is szerettem volna.