▪︎Drifting▪︎/Namjoon ff./

26.

Az utóbbi hetek elképesztően furcsán és fárasztóan teltek.

Miután felébredtem a kómából, rengeteg vizsgálaton voltam és amíg nem voltak meg az eredmények, addig megfigyelésen tartottak. Meglepetésemre nem csak Yunáék és Minji látogatott meg, hanem páran az osztályból is. Bevallom elképesztően jól esett a betoppanásuk.

Viszont akire jelenleg szükségem volt nem jött el hozzám, ami nagy ürességet képzett a szívembe. Igazából még magam sem tudom miért számítottam rá, mikor minden oka megvan arra, hogy a lehető legtávolabb legyen tőlem.

És a sejtésem be is igazolódott.

Miután kiengedtek a kórházból, nénikém egész hétre ágyba kényszerített. Melegség töltött el a gondoskodásától, amitől mindig anya jutott az eszembe. Valamilyen szinten hasonlítottak egymásra és úgy viselkedett velem, mintha a saját lánya lennék.

A lazsálás utáni hetekben minden erőmet a tanulásra fókuszáltam, mivel eléggé le voltam maradva. Yunával furcsálltam azt, hogy mikor otthon lábadoztam, minden délután a napi lecke a postaládánkban volt. Minjivel beszéltem is a dologról, akinek állítása szerint Namjoon minden nap egy külön lapra jegyzetelte le a dolgokat, amiből kitudtam következtetni, hogy ő volt. Igazából volt sejtésem erről, ezért minden nap írtam neki egy üzenetet, hogy megköszönjem neki, bár választ sosem kaptam rá. Egyrészt fájt a dolog, de nagyon jól esett, hogy gondolt rám.

A suliban rengetegszer szemeztünk egymással a folyosókon, az osztályban, az udvaron, de nem volt bátorságom hozzá menni és ő sem lépett. Jelenleg fogalmam sincs mit kezdjek a helyzettel. Szemeiben fájdalmat tudtam leolvasni minden egyes alkalommal, bár próbálta leplezni, de én már olyan szinten kiismertem, hogy nem tudott átverni. Hiába a komor arckifejezés, mikor íriszei elárulják egymást.

A hét elején az osztályfőnökünk hirdetett egy rajzpályázatot, amire mindegyik osztályból két embert jelöltek ki. Mivel a többség már azonnal elkezdték a fejüket rázni, ezért a tanár úr magától kijelölt egy fiút és egy lányt. Természetesen gondolhatjátok, hogy kiket jelölt ki. Engem és Namjoont. Valamiért már előre megéreztem ezt a dolgot, így nem lepett meg túlságosan a dolog. Namjoonnak a szeme sem rebbent, amiből nem tudtam leolvasni a reakcióját. Egyrészt féltem, mivel ez csapatmunka lesz, de másrészt meg örültem, mert talán ezzel a programmal tudok vele beszélni pár szót, ugyanis hiányzik a közelsége. Ez a feladat egy délutánt vesz igénybe, amit az iskolában kell teljesíteni.

A pénteki nap hamar eljött, így délutánra már tiszta ideg voltam. Egész héten ezen izgultam, de legjobban az aggasztott, hogy Namjoonnal nem beszéltem meg a témát, amiről festeni fogunk. A hosszabb szüneteknél mindig kint volt az udvaron és a bőrhatású füzetébe rajzolt nagy beleéléssel. Rengeteg alkalmam lett volna beszélni vele, de valamiért mindig megfutamodtam.

Mikor beértem a kijelölt, hatalmas terembe, ahol felügyelet mellett meg kell csinálnunk a festményt, rengeteg diák fogadott, ami meglepett. Voltak akik már most veszekedtek, mert nem értettek egyet. Voltak, akik össze-vissza rohangáltak, mert nem volt náluk a megfelelő ecset vagy festék, amit minden párnak külön osztottak ki.

Megkerestem az én osztályomhoz megfelelő vásznat, ami már elő volt készítve minden egyéb kellékekkel. Namjoon már ott állt a velem fele akkora vászon előtt, keresztbe font karokkal. Nem tudtam eldönteni, hogy én rám vár, vagy még nem tudta mit fessen. Reszketve fújtam ki a benntartott levegőmet, mikor mellé értem, majd megköszörültem a torkomat, amitől semleges arccal nézett le rám.

- Van ötleted mit fessünk? - kérdeztem kissé félve, amitől gondolatba már vagy százszor homlokon csaptam magam.

- Témát fognak adni. - válaszolt a szokásosnál is mélyebb hangjával, amitől kirázott a hideg.

- Értem. - motyogtam az orrom alatt, miközben a cipőm orrát kezdtem el tanulmányozni.

Azért volt olyan furcsa, hogy még senki sem kezdte el a munkát. Feszülten álltam a férfi mellett, mert nem volt merszem hozzá szólni. Szaggatottan vettem a levegőt és még a szám is kiszáradt, ahogy teltek a percek. Végül hosszas néma csend után a rajztanárnőnk mosolyogva adta át nekünk a kis papírfecnit, amin a témánk volt ráírva. Mivel össze volt hajtva, Namjoonra pillantottam, aki csak a kezemben tartott lapot nézte. Kissé remegő kezekkel hajtottam szét a lapot, miközben szemem sarkából láttam, ahogy Namjoon összehúzott szemöldökkel nézte immár a kezeimet. Magamba elmondtam egy imát, majd olvastam el az írást.

Egy pár, a csillagos égbolt alatt.

Az agytekervényeim már ezerrel pörögtek, majd mikor a mellettem állóra pillantottam vettem észre, hogy ő az én arcomat tanulmányozza. Egy ideig egymás íriszeibe meredtünk, majd ő egy bólintással jelezte, hogy elkezdhetjük a munkát.

Láttam tekintetében, hogy már neki is van egy ötlete, de nem szólt semmit sem. Helyette leguggolt a festékekhez, majd a hideg színeket válogatta ki, amiket én is választottam volna. Egy nagyobb ecsetet a kezembe adott, majd jelzett egy biccentéssel, hogy kezdjem én a munkát. Egész feladat közben nem szóltunk egymáshoz, amitől én még frusztráltabban éreztem magamat. Úgy dolgoztunk, mintha telepatikusan juttattuk volna el egymásnak a gondolatainkat. Néha egy másik ecsettel javította ki azt a részt, ami neki nem tetszett, de nem mondott semmit sem.

Egyre jobban éreztem, ahogy a levegő kiáramlik a tüdőmből és a végén már annyira remegett a kezem, hogy már úgy néztem ki, mint egy komplett idióta. Namjoon nem akarta tovább nézni a szenvedésemet, ezért egy hirtelen mozdulattal mögém lépett, amitől a maradék levegő is a tüdőmbe szorult. Izmos mellkasa feszült a hátamnak, amitől egy jóleső borzongás futott végig egész testemen. Kicsit előre hajolt, amitől meleg lehelete csikizte a nyakamat. Jobb tenyerével az alkaromtól kezdve simított végig a kezemig, majd az erős markával körbe zárta az én sokkal kisebb kezemet. Akaratom ellenére az említett testrészeinkre néztem és valamiért azt kívántam, hogy ne engedjen el. Kézfején jól láthatólag kidagadtak az erek. Gyűrű és mutatóujján egy-egy ezüstszínű ékszer éktelenkedett, ehhez társult a csuklóján egy fémlánc. Észre sem vettem, hogy miközben én tanulmányoztam karját, addig vele együtt mozogtam.

A festmény egy éjjeli égboltot ábrázolt, tele csillagokkal. Egyes részeknél világosabb színeket vittünk bele, ami még jobbá tette a képet. A vászon aljára feketével egy kis dombot festettünk, aminek tetejére egy háttal álló párt ábrázoltunk. Mielőtt még elmozdulhatott volna, Namjoon még mindig az én kezemet fogva, utolsó simításként az egymás mellett álló pár kezeit összekötötte, amitől szemeim a kétszeresükre nőttek és úgy éreztem, hogy ismét nem kapok levegőt.

- Nem utállak a múltban történt dolog ellenére sem. - motyogta egyenesen a fülembe, majd mikor feleszméltem már nem volt a teremben.