A természetfelettibe avatva

10.fejezet

-Nem azért sírok, mert kioltottam egy életet, hanem a legjobb barátom miatt, aki másfél éve halt meg.-mondtam erőtlenül, de lehet hogy nem lehetett érteni a részeges motyogásomtól

Rebekah megértően nézett rám, majd megsimogatta a vállamat, Kol is mellém ült és ő is átölelt. A többiek is leültek kezükben vértasakkal és ettek, Freya meg teázott. Így ültünk egy darabig, majd hirtelen felpattantam és felszaladtam Kol szobájába. Nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy szó nélkül ott hagytam őket, csak egy cél lebegett a szemeim elött. Megkerestem a új festős cuccaimat, felállítottam a vásznat és elkezdtem festeni a fülemben fülhallgatóval, max hangerőn hallgattam Josh és az én kedvenc közös dalainkat. Az a rengeteg érzelem ami kavargott bennem, elviselhetetlen volt, ezért megpróbáltam valamivel levezetni.

Eddig próbáltam magamban elnyomni, a Josh halála miatti rengeteg fájdalmat. Amikor értesítést kapott a családja, Josh szülei nekem is szóltak. Akkor én teljesen összetörtem, kb. másfél hónapig Londonban voltam apámnál és nem törődtem semmivel és senkivel, alig szóltam apához, anyáéknak pedig csak hetente írtam pár szót és rengeteget ittam. Josh volt a legjobb barátom, de inkább a testvéremnek éreztem őt és ő is így volt velem.

Még Londonban ismertem meg, 12 évesen. Elválaszthatatlanok voltunk, amikor együtt lehettünk. Londonban élt, így szinte csak akkor láthattam amikor ott voltam ,de néha ő is meglepett azzal, hogy eljött hozzám Magyarországra. Kb minden nap beszéltünk. Amikor eljöttek New Orleansba bulizni, én is jöttem volna velük, de közbejött valami. Napok, hetek teltek el, de nem adott magáról semmi életjelet. Ismertem, nem tett volna ilyet, ekkor már éreztem hogy valami baj van, ezért jelentettem a rendőrségen, hogy eltűnt, miután beszéltem a szüleivel és ők is megerősítették, hogy nem kereste őket és ők se tudták elérni. Majd megkaptuk az értesítést, hogy meghaltak. A holtteste nem került elő, csak a dolgai, valamilyen balesetet szenvedtek, itt New Orleansban. Igen, nem csak a természetfeletti miatt választottam ezt a várost, hanem hogy közelebb érezzem magamhoz és az emlékéhez. Bár, reménykedtem és még mindig reménykedem benne, hogy talán mégsem halt meg, és boldogan él valahol. Jobb ezt hinni, mint azt tudni, hogy meghalt.

Festés közben folyamatosan folytak a könnyeim megállás nélkül és eközben énekeltem. Mások szerint gyönyörű hangom van, de túloznak. Amíg kész nem lettem, nem is nagyon tudatosult bennem, mit is festettem. A vásznon Josh nézett vissza rám, boldogan. Egy régi pillanatot festettem le, akkor éppen kirándultunk és rám mosolyogott. Eldobtam a kezemben lévő dolgokat, utána meg az egyik szekrényről levettem egy váza féleséget és erőből a falhoz vágtam. Térdre rogytam, majd keserves zokogásban törtem ki. Hogy az életbe tudok még mindig sírni? 

Egyszer csak megéreztem valaki kezét a vállamon, remegve fordultam meg. Amint megláttam ki is jött meglepődtem, egyben megnyugodtam. Klaus volt. Felsegített, nem igazán volt erőm megtartani magam, összeestem volna, ha nem tart meg a derekamnál fogva. Én sem értem magamat, de vágytam az ölelésére, ezért félszegen, de megöleltem. Nem gondoltam volna, hogy a Nagy Gonosz Farkas visszaölel, de lassan megtette. Az ő ölelése sokkal jobban megnyugtatott és védelmezőbb volt, mint másé. Kellemesen szorosan ölelt, én pedig hozzá simultam, de kis időn belül megéreztem, hogy megfeszül a teste.

-Josh?- kérdezte hitetlenkedve és furcsállva, én pedig azonnal eltoltam magamtól. Honnan tudja a nevét?

-Honnan tudod a testvérem nevét?- kérdeztem dühösen, amin egy kicsit meglepődött

-Testvéred?-kérdezte értetlenül

-Úgy tekintettünk egymásra.-mondtam -De honnan tudtad a nevét?-kérdeztem egyre indulatosabban