A természetfelettibe avatva

13.fejezet

-Jóóó... okééé, mondom már.-vett egy nagy levegőt -Niknek... tudoood tet...szel.-mondta ki félszegen és én erre kidülledt szemekkel néztem vissza rá, barátnőm kb. úgy nézett engem minthacsak egy űrlény lennék.

-Rebekah... szerintem valamit benéztél.-rendeztem a vonásaimat, majd rámosolyogtam.

-Nem. Tudom, hogy bejössz neki.-szögezte le egy magabiztos bólintással.

-Ha így is lenne, akkor se lennék vele, jó pasi, de nekem ott van Kol.- néztem barátnőm szemébe.

-Rendben, ha te Kolt szereted, áldásom rátok.-mosolyodik el, enyhén szomorkásan, én pedig lefagyok. Mit mondott?

-Sz...szeretem? Ez még elég korai, szerintem. Én csak... kedvelem, szeretek vele lenni.-magyarázom.

-Ohh...-kapja fel a fejét, különös arcot vág. -Akkor még bármi megtörténhet.-suttogja, amit meghallok, de nem firtatom tovább, inkább felkelek. Leállítom a turmixgépet és a csapot elzárom.

-Megyünk?-nyitottam ki lakásom ajtaját és visszanéztem Bekahra, ő felkelt és követett. Amint beléptünk a Mikaelsonok otthonába, nem hittem a szememnek és szerintem senki sem értette igazán a dolgokat. Bent ott állt Davina és egyáltalán nem nézett ki halottnak, nagyon is élt. Kol mellette állt dermedten. Bekah inkább gyorsan eltűnt, bár fogalmam sincs miért.

-Mi a franc?-akadtam ki, erre felkapták fejüket és rám néztek.

-Angel... Davina él.-Kol gépiesen adta tudtomra.

-Azt én is látom. De miért is?-kérdeztem.

-Hello, Davina Claire vagyok. Nagyon sajnálom amiket tettem veled és a többiekkel. Köszönöm, hogy időben megállítottál.-mosolyog rám a látszatra kedves arcú lány. Megkérdezem magamtól újra: MI A FRANC?

-De megöltelek. Hogy lehetsz itt? És ami fontosabb, miért tetteted azt, hogy kedves vagy?

-Amiket tettem, azért tettem, mert megátkoztak. Egy boszorkány rontást tett rám, ami ellenségessé tett és őrülté.-magyarázza. -Sajnálom.-csordul ki egy könnycsepp a szeméből, amit gyorsan le is töröl.

-Értem.-mondom halkan. Láttam rajta, szembetűnő volt a változás a szemeiben. Már nem csillogtak az őrülettől, csak az elkeseredéstől, a fájdalomtól, a sajnálattól és a könnyeitől. Most biztos, hogy az igazat mondta, ezért hozzátettem. -Megbocsátok.-simítom meg a vállát, megdöbbenve kapja rám szép arcát.

-Mi van??-hördül fel Klaus, majd mellénk áll és mindenkire dühösen néz. Eddig nem is vettem észre, hogy itt van. -Hogy mondhatsz ilyet? Megbocsátani.-nevet fel gúnyosan. -Nem lehet bizonyítani, hogy átkozott volt. Csak a bizalmunkba akar férkőzni! De Davina hallgatunk. Mond csak tovább a mesédet.- mondja Klaus és int egyet. Klausra nézek, ő engem figyel. Nagyon dühös, de a szeme valami mást is mutat, amit nem tudok hova tenni.

-Ez igaz. Nem tudom bizonyítani, de ez az igazság. Kol beszélhetnék veled négyszemközt?-kérdezte megsimítva a karját.

-Persze.-válaszol halkan, majd rám nézett, mintha bocsánatot kérne. Én biccentettem felé megértően, majd néztem amint kilépnek az utcára és eltűnnek.

-Ezek ketten újra egymásra fognak találni, hogy-hogy hagyod?-kérdezte Klaus értetlenül, egyben idegesen.

-Szeretném, ha Kol boldog lenne. Ezért nem szóltam bele.-mosolyodtam el halványan, mikor felé fordultam.

-És veled mi van?? Ahogy hallottam jól megvoltatok.-grimaszol, még inkább idegesen. Egyre jobban nem vagyok képben. Mit érdekli mi van velem? Mi van Klausszal? Miért ilyen ideges és dühös? Csak... csak nem?? Dehogy. Az nem lehet. De egyre jobban hajlok arra a magyarázatra, amit Bekah vetett fel. -Angel!!-dörren fel hangosan, erre döbbenten nézek fel rá. Klaus szemei csak úgy csillognak az indulattól, vagy mástól. Már magam sem tudok kiigazodni rajta.