PRETEND TO LOVE ME

8|the truth

"Hogy mit csináltál?" Nagy lendülettel ülök fel a kanapén ahogy a fiú szavai eljutnak hozzám és hosszas szünet után fel tudom azokat dolgozni.

Marcus alig négy órája ért haza Bahreinből, az első Forma 2-es versenyhétvégét követően amit izgatottan követtem végig, s bár Marcus nem teljesített a legjobban én ennek ellenére is érzem, hogy sok van még benne és a lehető legtöbbet ki fogja tudni majd hozni az alatta doromboló motorból és autóból.

Körülbelül egy órája jött át hozzám, s a kezdetekben csak a versenyekről beszélgettünk végül mégis csak bedobta kettőnk közé azt a bizonyos bombát amit már a beszélgetésünk elején szeretett volna. De nagyon úgy tűnik, hogy már kiismert annyira, hogy előbb elérje, hogy kényelmesen érezzem magam mielőtt valami olyat közöl velem amiről tudja, hogy nagyon nem fog tetszeni.

És igen olyan dolgot közölt velem ami nagyon-nagyon nem tetszik.

"Mindenkinek azt mondtam, hogy még mindig együtt vagyunk." A fiú mentségére szóljon elég bűnösnek néz ki, de az ajakit díszítő mosoly egyáltalán nem arról árulkodik, hogy bánná a döntését.

"És miért is tetted ezt?" Az egyik szemöldökömet kérdőn felhúzva szólalok meg, az eddig az ölemben lévő párnát nagy lendülettel a fiú irányába dobva aki könnyed egyszerűséggel tér ki előle ami egy halk puffanást követően esik a parkettára. "Marcus!" A hangom határozottan cseng ahogy kiejtem a fiú nevét. Marcus nagyot sóhajtva túr a barna tincsei közé feltűnően kerülve a szemkontaktust.

"Nem tehettem mást!" A fiú a karjait széttárva vezeti a tekintetét az irányomba egy rövid pillanatra hagyva, hogy az íriszeink összeakadjanak, de mint az előbb most is gyorsan elpillant rólam és inkább vezeti a tekintetét a mögöttem húzódó ablakok egyikére. "Christian megkérdezte, hogy mi van velem és amikor válaszoltam volna Rob odajött és megkérdezte, hogy hogyhogy nem jöttél el velem. Esküszöm, hogy el akartam neki mondani, hogy szakítottunk, de... de nem tudtam."

"Miért nem tudtad?" A szemöldökömet kérdőn felvonva teszem fel a kérdést, miközben egy nagy sóhajt követően döntöm vissza a hátamat a kanapé támlájának egy megkönnyebbült sóhajjal figyelve ahogy a fiú lassan foglal helyet mellettem.

"Először is beijedtem, hogy Rob rá fog jönni arra, hogy valójában nem is voltál a barátnőm, de..." A fiú a tincsei közé marva támasztja a könyökét a térdére a fejét lehajtva mormolja a szavakat melyek halkan jutnak el hozzám.

"De?" A hangom alig több suttogásnál, de attól félek, hogy a fiú inkább ennyiben hagyja az egészet és minden magyarázat nélkül itt hagy. S noha az utóbbi három hétben többször találkoztunk és beszéltünk egymással mint az előtte lévő hónapokban még mindig nem ismerem a fiút.

"Az év elején jött a csapathoz egy új gyakornok..." Az íriszeim hihetetlen gyorsasággal pillantanak a fiú irányába aki még mindig ugyanabban a pózban ül, viszont az ujjai már nem a haját marják, hanem ökölbe szorulva támasztják az arcát. "És Aspen amikor először megláttam esküszöm éreztem valamit."

Figyelmen kívül hagyom a szívembe maró fájdalmat és a csalódottságot ami végigkúszik minden sejtemen, ahogy a fiú megtört tekintete összeakad az enyémekkel. Ha mást nem is annyit tökéletesen megtanultam a fiúról, hogy nagyon ritkán akad meg a tekintete bárkin is, de ha véletlen az megtörténik akkor nagyon gyorsan szerelembe tud esni, ami sokszor nagyon rosszul sült el.

"Nagyon-nagyon tetszik nekem és amikor együtt vagyunk akkor úgy érzem mintha szavak nélkül megértene." Marcus a fejét rázva dől hátra a kanapén a fejét hátravetve vezeti a tekintetét a hófehérre mázolt plafonra.