PRETEND TO LOVE ME

11|the brake up

Lassan hunyom le a pilláimat ahogy a tekintetem a telefonom képernyőjére siklik. Az üzenetet elolvasva szinte hallom ahogy a szívem újból apró darabokra törik, melynek a darabjai mérhetetlen fájdalmat hagynak maguk után. Egy pillanatra valóban elhiszem, hogy mindennek vége. Hogy valódi volt az egész. A fájdalom, a könnyeim melyek lassan kúsznak végig az arcomon, az ujjaim remegése majdnem elhitetik velem, hogy minden igaz volt. Hogy mindennek vége.

Egy rövid pillanatra elhiszem, hogy valaki valóban szakított velem. S noha egyszer már igazából átéltem egy ehhez hasonló pillanatot az valamiért nem fájt ennyire mint most. Akkor valamiért nem éreztem úgy magam mintha megfulladnék a saját szívem törött darabjaiban. Akkor valamiért nem sajgott annyira a szívem mint most. Akkor egyetlen könnycsepp sem kúszott végig az arcomon. Akkor nem remegtek az ujjaim, akkor szinte nem is fájt.

Talán mert akkor nem is voltam szerelmes.

Az alig három napja történt eseményeket követően meglepő módon Marcus és én képesek voltunk normálisan ellenni egymás közelében. A vasárnapi futam alatt végig velem volt és egy pillanatra sem hagyott magamra még akkor sem amikor Mabel a közelünkbe tévedt és látszólag próbálta elérni, hogy Marcus oda menjen hozzá. Akkor minden vágyam lett volna elmondani a fiúnak mindent amit a főfutama után beszéltem a lánnyal, de egy gyors pillantást követően elvetettem ezt az ötletemet. Kár lenne tagadni Marcus oda meg vissza van Mabelért. Bár tudnám, hogy akkor miért is csókolt meg...

A könnyeimtől elhomályosult tekintetem lassan siklik vissza az újból felvillanó telefonom képernyőjére, s ahogy újra elolvasom a két perce és a néhány másodperce kapott üzenetet a könnyeim szinte azonnal elapadnak ahogy a rádöbbenés szinte villámcsapásként ér el hozzám.

Marcus Armstrong
utálok rossz híreket közölni; de sajnos vége a kapcsolatunknak

Marcus Armstrong
borzasztóan köszönöm, hogy segítettél,
öt perc múlva átmehetek?

A könnyeimet egy gyors mozdulattal letörölve rázok egyet a fejemen egy mély levegőt véve. Lágyan elnyílt ajkakkal és remegő ujjakkal pötyögöm be a választ miszerint az ajtó nyitva lesz nyugodtan jöjjön majd be, kelek fel a kanapéról és tűnik el a fürdőszoba ajtaja mögött. A tükörbe pillantva elszörnyedve veszem észre a kipirult arcomat és a vörös szemeimet. A hideg vizet megnyitva mosom meg az arcomat próbálva lenyugtatni a bőrömet és valahogy eltüntetni a szemeim pirosságát. Marcus nem láthat így. Idegesen törlöm meg az arcomat ahogy meghallom a bejárati ajtó nyitódását majd csukódását.

"Aspen!" A törölközővel a kezemben lépek ki a fürdőszobából egy lágy mosollyal az ajkaim körül köszöntve a fiút, aki a konyhapultra felülve dobja le maga mellé a telefonját ami egy hangos csattanással találkozik a pulttal. Kérdőn felvont szemöldökkel lépek be a konyhába a derekamat a fiúval szembeni falnak döntve. "Miért piros a szemed?" A fiú összevont szemöldökkel teszi fel a kérdést ahogy a tekintete egy pillanatra sem hagyja el az arcomat.

"Vettem egy új szempillaspirált és alig tudtam lemosni." A hazug szavak új hagyják el az ajkaimat mint a vízfolyás, s meglepő módon egy másodpercre sem ingok meg a fiú vizslató tekintete alatt. "Miért jöttél?" A törölközőt az ujjaim alatt gyűrögetve teszem fel a kérdést félve felpillantani a fiú arcára, akinek a tekintetét még mindig magamon érzem.

"Találkoztam Robbal." Értetlenül pillantok fel a fiúra aki egy büszke mosollyal az ajkai körül vigyorog az irányomba.

"Ezt most úgy mondtad mintha ezer éve nem láttad volna." Nevetve hajtom össze a törölközőt és helyezem azt a pultra várva, hogy a fiú megmagyarázza a hirtelen jött boldogságát.