PRETEND TO LOVE ME

16|the regret

Szeptember elejéhez közeledve az időjárással együtt a kedvem és a tanulásba fektetett lelkesedésem is elkezd romlani. Tudom, hogy borzasztóan vártam, hogy újra az olasz városban élhessem mindennapjaimat de valahogy már nem olyan izgalmas itt az élet mint korábban volt. Aki eddig mellettem volt és az életem szerves része lett már csak egy képkocka a 'közös' múltunkból. A nyár előtti hónapokban - csessze meg, már a beköltözésem pillanatától - kevésbé éreztem magam olyan magányosnak mint korábban. Sok-sok év után végre úgy éreztem, hogy egy igaz barátra tettem szert. Persze a szomszédom egy ideig valóban jó barátom volt, de mint mindig mindent ezt is elrontottam. Tudtam, hogy nem szabadna beleszeretnem basszus tudtam, hogy elve nem is szabadna őt közel engednem magamhoz. Erre mit csináltam? Közel engedtem magamhoz és beleszerettem, mert nem foglalkoztam a fejemben hangosan megszólaló vészcsengőkkel és vakon hagytam, hogy a fiú az orromnál fogva irányítson bele sem gondolva a károkba amiket majd maga után fog hagyni.

Persze foghatnám ezt bárkire, de csak a saját hibám, hogy beleszerettem. Hibáztathatom őt kedvemre, de ő egy szóval sem mondta, hogy szeressek bele, csak éppen mindent tökéletesen csinált. Tökéletesen játszotta ki a kezében tartott lapokat a legütősebbet a végére hagyva. A legszomorúbb az egészben, hogy neki erről fogalma sem volt mert akkora már teljesen belezúgott egy másik lányba. Úgy csókolt meg hogy valaki mást akart.

A levegőt kifújva állok meg a mozdulataimban néma csendben próbálva kihallgatni, hogy tartózkodik-e valaki a mellettem lévő lakásban. Amióta itt élek sikerült már kitapasztalnom a fiú szokásait. Szinte sose telik el úgy öt perc, hogy valami ne hallatszódjon át hozzám - legtöbbször amikor zenét hallgat - szóval néhány pillanatnyi csendet követően elkönyvelem magamban, hogy a fiú megint nem tartózkodik otthon. Még csak másfél hete költöztem vissza Olaszországba de szerencsére még egyszer sem találkoztam a szomszédommal - vagy éppen a barátnőjével.

Tudom, hogy Callum első dolga volt leadni a drótot a legjobb barátjának, noha arról fogalmam sincs, hogy a brit fiú mennyit árult el a beszélgetésünkből. Vajon Marcus tudta, hogy már újra itt vagyok vagy azt is Callumtól tudta meg? Viszont ha másban nem is abban biztos vagyok, hogy azt a kiwi tudtára adta, hogy elkotyogtam azt az egy dolgot amit nem szabadott volna. Bár jobban belegondolva lehet, hogy még nem környékezte meg a kiwi-t ezzel az infóval, mert ha így lett volna akkor Marcus már felkeresett volna. És sajnos pont emiatt kellene bátorságot vennem és Marcus elé állva elmagyarázni neki a helyzetet és bocsánatot kérni tőle. De mégis hogyan, amikor hónapok óta nem is beszéltünk?

A futócipőmet felhúzva a lábaimra, a telefonommal és a kulcsaimmal a kezemben lépek ki a lakásom ajtaján többször is körbepillantva a folyosón, szinte pánikolva kutatva bármiféle mozgás után. Minél kevesebb zajt csapva zárom be a lakásom ajtaját, szinte néma léptekkel közeledve a lépcsőház ajtaja irányába, ahol kettesével szedve a fokokat szaladok le a földszintre nagy lendülettel kicsapva a lépcsőház ajtaját, gyorsan körbepillantva az előtérben ahol rajtam kívül egy árva lélek sem tartózkodik. Múltkor annyira megijedtem amikor a liftre vártam, hogy szerencsétlen szomszéd nénimet majdnem kilöktem a liftből mert azt hittem, hogy Marcus az.

Igen kezdek paranoiás lenni.

Az üvegajtót kinyitva húzódok a fal mellé néhány gyors mozdulattal bemelegítve az izmaimat reménykedve, hogy ezúttal helyesen végzem el a gyakorlatokat és nem fogok fájdalmas izomlázzal kelni holnap reggel. A gondolataimba merülve szinte észre sem veszem ahogy a zárt parkolóba behajt egy igen ismerős autó. Fel sem pillantok ahogy elhalad előttem, csupán akkor térek vissza a valóságba amikor az autó motorja elnémul és annak az ajtajai becsapódnak. Egy aprót rázva a fejemen lököm el magam a faltól első reakcióként az autó irányába fordítva a fejemet.