PRETEND TO LOVE ME

10|the heartbrake

Minden jól fog végződni.

Ez az egyetlen mondat jár a fejemben ahogy a lelátó legtetejére felsétálva lehuppanok Chiara mellé, izgatottan várva, hogy a főfutam kezdetét vegye és Marcus végre egy normális versenyen lehessen túl. A délelőtt sajnos egy technikai meghibásodás miatt nem tudott elindulni az élről, s noha a boxutcai rajtot bevállalta néhány kört követően feladta és inkább kiszállt a versenyből. Nem láttam akkor őt, nem hallottam, hogy mit mond a mérnökeinek. Nem láttam, milyen csalódott. De mindezek ellenére a szívemet nyomó teher minden perccel egyre nehezebb lett ahogy tekintetem a fiú neve mellett díszelgő OUT feliratra siklott. S noha elképzelésem sem lehet arról, hogy abban a pillanatban Marcus mit is érezhetett és milyen gondolatok fordulhattak meg a fejében abban viszont biztos vagyok, hogy egyáltalán nem voltak pozitívak azok a gondolatok.

Részben magamat hibáztatom a kiesése miatt noha tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy önhibáján kívül kellett jóval korábban abbahagynia a versenyt a tudat mégsem hagy nyugodni. Tegnap este a csapatvacsorából Marcus szinte azonnal az én szobámba jött azzal a céllal, hogy minden apró részletet elmeséljen nekem ami az este folyamán történt. S noha legtöbbször Mabel nevét emlegette nem engedtem meg magamnak, hogy elmondjam neki az őszinte véleményemet a lányról. Nem említettem meg neki semmiféle negatív érzelmet amit a lány váltott ki belőlem csupán ez alatt a két nap alatt amióta megismertem. Egy erőltetett mosollyal az ajkaim körül hallgattam meg Marcus mondandóját miközben a fiú arcát fürkészve azon agyaltam, hogy vajon amikor rólam beszél a barátainak akkor is így csillog-e a szeme és akkor is ilyen intenzitással és örömmel beszél rólam.

Minden jól fog végződni.

Csupán ezt a négy szót tudtam elmondani Marcusnak amikor a második sprintfutamot követően alig két percre találkozhattam vele. Ő nem reagált erre semmit sem csupán egy aprót szorítva a kezemen kért meg arra, hogy maradjak végig Chiara mellett és ha bármi baj lenne azonnal hívjam. S noha a szívem majd kiugrott a helyéről az aggodalmaskodása miatt a boldogságom gyorsan elmúlt amikor megpillantottam Mabelt büszkén belépni a buszba Marcus után.

Minden jól fog végződni.

"Nagyon félek." Halkan szólalok meg egy gyors pillantást vetve a mellettem ülő lányra, aki a kezemet megszorítva bólint egy aprót jelezve, hogy az ő idegei is az egekben vannak. "Lehet jobb is lenne ha nem nézném." Nevetve szólalok meg amikor a lámpák kialszanak és a mezőny hihetetlen gyorsasággal indul el egyenesen az első kanyar irányába, ahol gyorsan el is tűnnek a szemem elől.

"Marcus örülne, ha végignéznéd." Chiara az ujjaimat egyre erősebben szorítva szólal meg, s a szavait szinte alig értem ahogy a versenyautók az első kört befejezve végigszáguldanak a célegyenesen. "És én is."

"Nyugi, nem megyek sehova." A tekintetem ezek után egy pillanatra sem siklik el a fiú nevéről, reménykedve abban, hogy valami csoda folytán feljebb tud majd kerülni és talán néhány pontot be is tud majd zsebelni a futam végén.

Minden jól fog végződni...

Ironikus nem? Míg én abban a hitben éltem, hogy valóban minden tökéletesen fog alakulni, óriásit kellett csalódnom. Míg elhitettem magammal, hogy minden jó és rózsaszín a nap végén óriásit koppantam.

Semmi sem végződött jól.

Marcus alig öt perccel később kiesett és míg a kivetítőn azt mutatták ahogy kikászálódik a versenyautójából addig bennem összetört valami. Annyira akartam, hogy jól sikerüljön Marcusnak ez a hétvége, vagy legalább a főfutam. Annyira akartam, hogy minden tökéletesen alakuljon, hogy talán túlságosan is rástresszeltem és noha tudom, hogy nekem az ég világon semmi közöm nem volt ahhoz, hogy Marcus mind a kétszer kiesett mégis magamat hibáztatom.