PRETEND TO LOVE ME

19|the plan

MARCUS

A hétvége első és egyben egyetlen szabadedzését követően csalódottan veszem le a sisakomat miután kiszenvedtem magam a versenyautómból. Egy keserű mosollyal az ajkaim körül gyűröm a kesztyűmet a sisakomba majd pacsizok le az autóm mellé lépő mérnökökkel majd inkább magukra hagyva őket indulok el a csapat logójával díszített kamion irányába. A tekintetem egy rövid időre a barátnőm alakjára siklik, aki egy halvány mosolyt küldve az irányomba indul el velem teljesen ellentétes irányba. Nagyot sóhajtva lépek be a sátorba a sisakomat a helyére téve, miközben leküzdöm magamról az overállt aminek az ujjait lazán összekötöm magam előtt. Nem nagyon szeretnék pofára esni mindenki előtt. Nagy lendülettel ülök le az egyik székre az elém tolt laptopra vezetve a tekintetemet amin már meg van nyitva a csapattársam egyik köre amit az edzés közben tett. Jó neki.

A laptop képernyőjére koncentrálva figyelem a kört, próbálva olyan pontokat keresni ahol lehetne nyerni még egy kis időt. A kinyomtatott telemetriai adatokat fürkészem a videóval egy időben a fejemben próbálva összerakni a tökéletes kört. Milyen kár, hogy ez valójában nem ilyen könnyű. Noha egy olyan pályán vagyunk ahol már viszonylag elég sokszor versenyeztem mégsem érzem magam olyan magabiztosnak abban, hogy össze fogom tudni rakni a tökéletes kört, amivel talán még esélyem is lehetne majd az elsők között rajtolni valamelyik verseny során.

Nagyot sóhajtva hunyom le a pilláimat erősen megdörzsölve a szemeimet, próbálva elképzelni magam előtt az összes kerékvetőt, az össze ívet melyen vezethetnék, az összes olyan pontot ahol fékeznem kell, ahol a gázra kell taposnom, ahol fel kell váltanom. Minden olyan pontot ahol hibázhatnék és minden olyan pontot ahol borzasztóan figyelnem kell a megfelelő fékezésre és kigyorsításra.

Borzasztóan szükségem lenne már egy szerencsés versenyhétvégére, hogy legalább az önbizalmam visszatérjen belém. Ezen a pontom már nem csak magam miatt hanem a csapat miatt is jól jönne néhány pont amivel talán össze tudnánk szedni magunkat. De bármennyire is próbálok pozitívan hozzáállni a hétvégéhez valamiért érzem, hogy azok a várva várt pontok most sem fognak megérkezni.

Két hosszú óra múlva teljesen kimerülten kelek fel a székről - majdnem jobban elfáradtam mint egy kiadós edzést követően. Egy műanyagpohárral a kezemben lépek ki a monzai hőségbe a hátamat a kamion oldalán döntve ahogy a tekintetemmel a telefonom képernyőjét fürkészem, reménykedve abban, hogy az végre felvillan egy üzenettel.

"Szia." Zavartan csúsztatom a telefonomat a pulóverem zsebébe a tekintetemet az elém lépő lány alakjára vezetve. Mosolyogva köszönök neki zavartan hagyva, hogy elém lépve az ajkait az enyémekre illessze.

Mabel mintha érezné, hogy ez nem a legmegfelelőbb alkalom egy nagy sóhaj kíséretében húzódik el tőlem, s inkább dől nekem a karjaival átkarolva a derekamat. A szabad kezemet a hátára vezetve simítok végig a haján élvezve a puha tincseket az ujjaim alatt.

"Este elmegyünk valahova enni?" Nagyokat pislogva pillantok le a lányra aki lehunyt szemekkel dönti a homlokát a vállamnak egy lépéssel közelebb kerülve hozzám. "Láttam egy aranyos éttermet pár perce a hoteltól." A fejemet rázva szorítom ökölbe az ujjaimat a tekintetemet a világos kék színekkel tündöklő égre vezetve.

"Holnap korán kell kelnem. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne."

"Azt hittem, hogy velem is akarsz majd időt tölteni." Mabel értetlenül pillant fel az arcomra lassan ellépve tőlem, ahogy a hajába túrva pillant az arcomra. "Azt mondtad, hogy Monza nem lesz olyan mint Silverstone."