PRETEND TO LOVE ME

15|the new beginning

A bőröndjeimet lerángatva az emeletről lépek be a konyhába mosolyogva figyelve ahogy anyu az utolsó palacsintát is kisütve kapcsolja aki a főzőlapot. Mosolyogva ülök le az ikrek közé, egy halvány vigyort küldve anyu irányába aki a gőzölgő ételt az asztalra teszi amire az ikrek szinte azonnal le is csapnak.

"Furcsa lesz újra egyedül lenni." Egy halvány fintorral az ajkaim körül szólalok meg amikor a két fiú kicsit sem szép módon kezdik el magukba tömni a reggelijüket. "Bár ez a rész pont nem fog hiányozni." A szemeimet forgatva pillantok az ikrekre akik egymással veszekednek azon, hogy melyikük kenheti meg a palacsintáját először Nutellával.

Nagyot sóhajtva pillantok anyu irányába aki egy újabb üveget az asztalra téve szünteti meg a vitát.

"De ha jól tudom nem leszel teljesen egyedül." Anyu a fejét rázva pillant az irányomba egy halk köszönéssel üdvözölve Mila-t, aki a szokásához híven néhány perces késéssel esik be hozzánk. "Hogy is hívják a kis szomszédodat? Akivel jóban lettél? Még beszélgettek nem?"

"Marcus!" Mila vigyorogva vágja rá, egy puszit küldve az irányomba amikor egy szúrós pillantással illetem őt.

"Igen Marcus, de amióta hazajöttem nem beszéltünk olyan sokat. De biztos vagyok abban, hogyha visszaköltözök Olaszországba akkor újból fogunk beszélni."

Persze hogyne az minden vágyam, hogy vele töltsem a szabadidőmet és azt hallgassam, hogy milyen boldog az új barátnőjével. Hogyne.

"Mila akkor ki tudod vinni Aspent a reptérre?" Mila egy palacsintával a kezében bólint egyet vigyorogva pillantva az irányomba. "Annyira sajnálom, hogy nem tudok veletek menni."

"Karácsonykor hazajövök anya." Nevetve mosolygok az irányába próbálva megnyugtatni a szülőmet, aki mindennél jobban utálja, hogy újból több ezer kilométer fog elválasztani minket.

"De az még négy hónap."

"Kevesebb mint négy hónap." Nevetve teszek a tányéromra egy újabb palacsintát, egy aprót kortyolva a narancslevemből.

"Az őszi szünetedben is hazajöhetnél. Esetleg hozhatnád a kis barátodat is." A narancslevet kiköpve hangosan köhögve, teljesen kipirosodva pillantok anyura aki ijedten áll fel a helyéről hihetetlen gyorsasággal lép mellém, aprót ütve a hátamra. "Jól vagy?"

"Persze." Rekedten szólalok meg, a szemem alatt összegyűlt könnyeimet egy gyors mozdulattal letörölve. "De ha most kinyírsz akkor nem hogy valaki más de még én sem fogok többet visszajönni."

Anyu rosszallóan rázza a fejét, néhány másodpercet követően visszaülve a helyére.

Borzasztóan sokszor próbáltam vele beszélni, de akárhányszor fel akartam hozni a témát, olyan izgatott lett, hogy képtelen lettem volna elrontani a kedvét. Ő még mindig abban a hitben él, hogy Marcus és én jó barátok vagyunk és ezt semmi pénzért nem rontanám el neki. Ha lehet ő örült a legjobban annak, hogy találtam valakit akivel jóban lehetek. Nem fontos tudnia, hogy időközben sokkal közelebb kerültem a fiúhoz, majd olyan távolra tőle mint amilyenre jelenleg vagyunk egymástól.

Nem akarom, hogy nehezteljen a fiúra amiért beleszerettem. Marcusnak fogalma sem volt arról, hogy beleszerettem - vagy ki tudja, hogy szerelmes voltam-e egyáltalán belé. Minden az én hibám volt, talán meg is érdemlem, hogy szarul érezzem magam miatta.

Egy hosszúra vett búcsúzkodás után ülök be Mila mellé az anyósülésre egy utolsó pillantást vetve a szüleimre. Nem meglepő, borzasztóan fognak hiányozni de tudom, hogy abban a pillanatban ahogy leszállok a repülőgépről Olaszországban a hiányuk sokkal elviselhetőbb lesz. Hisz élnem kell majd tovább az életemet. Tanulnom kell, és rendben tartanom a lakásomat. Új barátokat kell szereznem és talán majd ha készen állok majd rá akkor rendezni a kapcsolatomat Marcussal.