« Big Kpop Oneshots »

Changlix -Stray Kids

Az iskolában folyamatosan bántottak, mert valaki elterjesztette, hogy meleg vagyok. Ez mondjuk teljesen igaz, de emberileg ezzel nem lettem kevesebb, most hogy ez kiderült. Szép lassan az összes barátom elhagyott, egyedül Hyunjin maradt velem, de ő sem mutatkozott nyilvánosan a társaságomba.

Mindennapossá váltak a gyűlölködő beszólások, aztán az egyik srác megütött, mert véletlenül nekimentem és ő nem akarta elkapni a betegséget. Ezek után hetente legalább kétszer, de volt hogy minden nap megvertek a suli mosdójában, vagy hazafelé úton. A szüleim azt hitték hogy elzüllöttem és balhézok, pedig ez nyilván nem így volt.

A szokottnál is rosszabb volt a hangulatom. Elkéstem, ráadásul új padtársam is volt. A többiek nem tudták megállni és muszáj volt beszólniuk. Persze ezt csak azután merték, miután a tanár kilépett az ajtón.

-Hé, új fiú! –kiáltotta Minho. Az említett tetőtől talpig feketében volt és meglehetősen ijesztő kisugárzással rendelkezett. A válla fölött hátra nézett és megbizonyosodott róla hogy tényleg hozzá beszélnek – Azt ajánlom hogy kerüld a szöszit. Van egy betegsége ami sajnos fertőző –röhögött jóízűen. Nagyon szégyelltem magam, amiért így megaláztak, ismét.

-Én meg azt ajánlom hogy vegyél vissza. Nem tudom a pasid mennyire preferálja ezt a fajta megnyilvánulásodat –húzta fel a szemöldökét és teljes testével feléjük fordult.

-Miről beszélsz, te kis.. –akadt ki a fiú, de nem tudta befejezni, mert a feketébe öltözött srác megelőzte.

-Jisung hogy van? –vigyorgott fölényesen

-Még mindig nem tudom miről beszélsz –fintorodott el.

-Jól hallottam hogy rólam van szó –jelent meg a mókus arcú Han Jisung. Ő olyan semlegesen viszonyult hozzám. Talán ő az egyetlen aki nem bántott, természetes Hyunjinon kívül –Szia Binnie –terült el egy hatalmas mosoly az arcán.

-Binne? –szaladt fel Minho szemöldöke a plafonig.

-Szia édes –ragadta meg a csuklóját az a Binnie gyerek és nemes egyszerűséggel az ölébe húzta. Szegény Jisung nagyon meglepődött, de miután a fekete ruhás súgott neki valamit, megnyugodott és bólogatott –Kapok egy csókot?

-Azt próbáld meg te szemét –dühöngött Minho, majd fenyegetően megközelítette őket és a fiút maga után rángatta.

-Jól vagy? –fúrta a tekintetét az enyémbe, miután mindenki otthagyott minket.

-K-köszönöm –dadogtam, mert egy normális mondat sem jutott eszembe, amikor a szemébe néztem és elvesztem csillogó fekete íriszében.

-Vigyázz magadra szöszi –mosolyodott el és kisétált a teremből. Hyunjin meglepődve jött oda hozzám és faggatni kezdett az új fiúról. Nem nagyon tudtam neki mit mondani, mert igazából még a nevét sem tudom. A barátom megértően bólogatott, amikor elmondtam neki hogy bejön a srác.

Hetek teltek el azóta a bizonyos eset óta, de a felém irányuló utálat csak még jobban nőtt. Minho egyre kegyetlenebb volt és senki sem védett meg, vagy állt ki értem. Changbin is megtalálta a saját társaságát és láthatóan jól elvolt. Hyunjin is kerülni kezdett, ezzel együtt pedig tényleg egyedül maradtam.

A kezemet mostam a mosdóban, amikor három srác belépett. Két végzős és a legnagyobb utálóm Lee Minho. Az utóbbi csak a fal mellett állt és semleges tekintettel nézte végig a történéseket. A két fiú megindult felém. Az egyik lefogott, a másik pedig teljes erőből gyomorszájon vágott. A fájdalomtól össze görnyedtem és levegő után kapkodtam. Egymás után kaptam az ütéseket, majd amikor a lábam feladta a szolgálatot, akkor a koszos padlóra csúsztam és rugdosni kezdtek. A bőröm több helyen is felszakadt és néhány sebből ömlött a vér. A két fiú csak nevetett a kínomon, de egy percre sem hagyták abba a testem gyalázását. Szerintem egyetlen ép felület sem maradt rajtam. Amikor befejezték, ott hagytak én pedig csak a megváltásért könyörögtem. Sajgott minden egyes porcikám és mozdulni sem tudtam a fájdalomtól. Pár perccel később nyílt az ajtó én pedig összeszorítottam a szemem, mert azt hittem hogy ők jöttek vissza, de nem így volt.

-Szöszi! –hallottam meg Changbin hangját, aki letérdelt hozzám és megpróbált ülő helyzetbe segíteni.

-Hagyj békén –motyogtam és eleredtek az eddig visszatartott könnyeim. Szüntelenül folytak le az arcomon, majd a padlóra hullottak.

-El kell menned orvoshoz –kezdett aggódni, de én erről hallani sem akartam. Nemlegesen ingattam a fejem, majd össze szedtem minden erőm és felálltam. Rosszabb volt mint képzeltem. Rendesen helyben hagytak az már biztos. Ezt nem csak én éreztem, hanem a tükörképem is bizonyította. Changbin próbált meggyőzni, de a makacsságom miatt esélye se volt. Magamra szenvedtem a kapucnis pulcsim, hogy ezzel takarjam magam, aztán kiléptem a suli kapuján. Soha többet nem akarok ide visszajönni.

Szerencsére a szüleim dolgoztak még, így feltűnés nélkül szenvedhettem. Dél tájékán jelzett a hasam hogy ideje enni valamit. A konyhába csoszogtam és a hűtőben kezdem keresgélni valami ehető után. Elővettem a szendvicsnek való alapanyagokat, majd a fiókot kihúzva kerestem szerszámot, amivel a műveletet majd végre hajtom. A tekintetem megakadt a nagykésen, amelynek olyan éles a pengéje, hogy a csontot is könnyűszerrel elvágja. Na igen, anyám imádja az éles tárgyakat. Buta gondolat lett volna, így inkább az ételre koncentráltam. Vajazás közben sem hagyott nyugodni a gondolat, hogy véget vessek az életemnek. Végül is senkinek sem hiányoznék, hisz senki sincs aki igazán szeretne és elfogadna. Addig-addig morfondíroztam ezen, amíg újra a fiók előtt nem álltam és a kést a kezembe nem fogtam. A penge tökéletes visszatükrözte az én szenvedésem és úgy éreztem, hogy számomra csak ez az egy dolog maradt. A fal mentén egészen a földig csúsztam és kényelmesen elhelyezkedtem a padlón. Találtam anya cuccai között egy doboz nyugtatót, amiből egy nagyobb adagot már be is vettem és a hatása már erezhető volt. Lassan vezettem a tekintetem a pengéről a bal csuklómra, majd végig húztam rajta. A vér megtöltötte a vágás helyét, aztán végig folyt a vékony csuklómon egészén, hogy aztán egy tócsát hagyva maga után gyűljön a földön. A biztonság kedvéért még egyet ejtettem a karomon. Leraktam magam mellé a kést és innentől kezdve csak a szivárgó vörös folyadékot figyeltem. Egyre több és több volt a földön, bennem pedig egyre kevesebb. Az ajtó nyitódását még hallottam és azt a két alakot is láttam akik nagy hévvel rohantak felém, amikor megláttak, de már nem volt annyi erőm hogy megszólaljak, csak elmosolyodtam, majd lehunytam a szemem és átadtam magam a sötétségnek.

Az édes semmiben lebegtem ami jó volt, de nem ilyenre számítottam. Azt hittem lesz valami a halál után. Azt hittem várni fog rám egy angyal, vagy a pokolban az ördög, de semmi. Az ég egyadta világon semmi sem volt körülöttem. Nem bántam meg a tettem, hiszen így végre megszabadultam mindentől és mindenkitől. Egy valami bántott csak, mégpedig hogy nem mondtam el Changbinnak hogy szeretem.

-Lix –hallottam meg egy idő után azt a csilingelő hangot amit annyira szerettem és ami ahhoz a fiúhoz tartozott, akit szerettem. Tisztán kivehető volt, hogy sír és aggódik –Kérlek ne hagyj el –zokogott keservesen.

Látni akartam őt és elmondani neki hogy jól vagyok. Kinyitottam a szemem és láttam őket. Láttam mindent. De nem csak ők voltak a szobában, hanem az én élettelen testem is. Ebben a pillanatban megbántam mindent. Az hogy láttam, ahogy Changbin és Hyunjin mellettem térdelnek és zokognak, végtelen szomorúságot okozott.

Bárcsak mindent visszacsinálhatnék! Szeretlek Seo Changbin. Remélem boldog leszel nélkülem.