Haikyuu Oneshots Yaoi

Oikawa & Suga

Suga

A táblára írtakat magyaráztam amikor kicsengettek az utolsó előtti óráról. Fáradtan huppantam le székembe fájdalmas tekintettel. Mikor a diákokra pillantottam meglepődve konstratáltam hogy senki nem ment szünetre hanem engem figyelnek.

- Mit szeretnétek gyerekek? - néztem rájuk érdeklődve.

- Tanár úr magának kellene egy barátnő! - szólalt meg valaki. Szemeim elkerekedtek, köpni nyelni nem tudtam, szívembe fájdalom hasított.

- Mi? - ennyit tudtam kipréselni magamból.

- Mivel teljesen meg tetszett változni. Régen jókedvű, mosolygós, kedves volt. Most meg folyton fáradt és szinte már félelmetes az üveges tekintete amivel mered a semmibe. Ezért arra gondoltunk talán magányos. - már éppen tiltakoztam volna amikor kinyílt a terem ajtaja és egy ismerős alak jelent meg a rég látott barna hajjal és íriszekkel. Nem hittem a szememnek.

- Elnézést Sugawara Koushi-t keresem - tekintete rám tévedt majd mélyen kikerekedett szemeimbe fúrta sajátjait. Ajkai boldog vigyorra gúzódtak. A látványra muszáj volt az én számnak is felfelé görbülnie. Ami a diákoknak is feltűnt. Szinte hallottam a gondolataikat. "Ki ez?", "Úristen! A tanár úr mosolyog! Ki ő hogy sikerült boldog ábrázatot varázsolnia az arcára?" Vonásaim rendeztem és "komoly" hangnemben szóltam hozzá visszafolytva egy apró kuncogást.

- Én vagyok - tetettem hogy nem ismerem. Erre rögtön kapcsolt és folytatta a színjátékot.

- Ki tudna jönni egy pár percre? - vigyorgott rám kacéran. A gyerekekre pillantottam, néhányan mosolyogtak mások meg érdeklődve figyeltek. Lebuktunk. Biztos azt gondolják hogy haverok vagyunk és csak szórakozunk egymással. Az utóbbi igaz is.

- Persze. Gyerekek menjetek szünetre. Ha nem érek vissza becsöngőre akkor halkan foglaljátok el magatokat - ezzel kisétáltam a teremből. Néma csendben haladtunk egymás mellett Oikawával, arcom már cseppet sem volt vidám, sokkal inkább megtört és szomorú. Annyi kérdésem lenne. Mikor a suli háta mögé értünk megtorpant. Én is ugyan ezt tettem, majd szembe fordultam vele. Szemeimbe könnyek gyűltek, csak ennyit tudtam mondani.

- Hiányoztál! - abban a pillanatban megszüntetett minden távolságot közöttünk és a falhoz nyomva vadul falni kezdte ajkaimat. Újra eltöltött az a melegség mint egy éve. Percekig csak csókoltuk egymást folyamatosan a másik után kapva, esélyt sem adva az elválásra. Lépteket hallottam. Egy kicsit megijedtem. Körbe néztem, már amennyire az engem csókoló és a könnyektől elhomályosult szemeim engedték. Nem láttam senkit. Biztos csak képzelődtem. Végül a levegőhiány győzött és muszáj voltam elvállni tőle. Mindketten lihegtünk. Csak annyira távolodtam el hogy átkarolhassam és fejemet melkasába fúrjam. - Hogy-hogy itthon vagy? Azt mondtad minimum három év. - Kérdeztem mostmár távol állva a sírástól, miután erős karjaival még közelebb vont magához.

- Mivel túl okos és tökéletes vagyok megtanultam mindent egy év alatt - húzta ki magát büszkén. Ekkor halk kunkogást lehetett hallani. Lenne itt valaki? Nem! Tuti megint csak képzelődöm.

- Látom még mindíg egy egoista paraszt vagy. - mosolyodtam el.

- Te meg szemét - fújta fel az arcát durcásan. Pár perc csend után hangom ismét komoly lett.

- Tényleg nagyon hiányoztál. Szenvedés volt ez az egy év nélküled. Még a diákjaim is megjegyezték hogy megváltoztam.

- Tudom hogy nehéz volt és sajnálom. Te is hiányoztál. Nekem is nagyon fájtak a napok az érintéseid, a puszijaid, a csókjaid, a törődésed, a szereted és a szemétkedéseid nélkül, de muszáj volt a jövőmmel is foglalkoznom. - mondta ő is komolyan.

- Tudom! Nem akartam benned bűntudatot kelteni vagy ilyesmit csak nagyon örülök hogy itt vagy. - bújtam hozzá mégjobban ha ez egyálltalán lehetséges.

- Többet nem megyek el.

- Esküszöl? - néztem fel rá.

- Esküszöm - nyújtotta a kisujját. Összeakasztottam sajátommal majd ismét el mosolyodtam.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek. - nyomott egy apró csókot ajkaimra.

- Amúgy hol vannak a cuccaid?

- Ja már voltam otthon és ki is pakoltam, úgyhogy ha haza érsz csak a tiéd vagyok és bepótolhatjuk az elmulasztott estéket. - kacsintott rám egy perverz vigyor kíséretében.

- Tudod hogy szívesen magam alá tepernélek, de bocsi holnap dolgozom. - bontakoztam ki karjai közül és mosolyogva indultam vissza a terem felé.

- Egy, nem te tepersz le engem hanem én téged. Kettő, felőlem mehet a suliban is! Jó lenne felvilágosító órának - kiáltott utánam. Idióta. Remélem senki nem hall.

- Perverz! Az diákjaim nem is tudják hogy meleg vagyok. - fordultam be a sarkon, de azonnal meg is torpantam. Arcom elsápadt szemeim elkerekedtek ahogy az osztályom hasonló ábrázatát néztem.

- Mi van? Ott egy szellem? - lépett mellém Oikawa nevetve. Viszont mikor meglátta a diákokat megtorpant, de utána rögtön rájuk mosolygott. - Ennyit arról hogy nem tudják meleg vagy. Úgy látom hosszú beszélgetés elé nézel. - nézett rám - Siess haza mert már nem bírom sokáig visszafogni magam - hajolt a fülemhez pár pillanat erejéig - Otthon találkozunk - indult volna meg az egyre széllesedő vigyorral, de a csuklóját elkapva megállítottam.

- Itt ne merj hagyni - csak ennyit tudtam kipréselni magamból, de szerencsére értette a célzást.

- Hajh! - nézett a diákokra - Sziasztok Oikawa vagyok. Ha valaki nem tegez arra ráuszítom a legjobb barátom Iwa-chant  - itt kapoytt egy könyököt az oldalába tőlem - Jól van na. Szóval... Mint hallhattátok én vagyok Koushi pasikat,  w. Ha néztek röpi meccseket láthattatok már egy pár helyen... és ja, kb ennyi rólam. Szívem te jössz, hozzáfűzni való? - mégjobban megmerevedtem becenevem hallatán, pedig a gyerekek már nyugodtabbnak látszottak - Jaj nyugi már nem harapnak! Még csak nem is beszéltünk olyan durva dolgoktról. De ha akarod kifejthetem nekik jobban. - suttogta végét a fülembe pont olyan hangosan hogy a gyerekek is hallják, mire arcom paradicsom vörös lett és újra oldalba könyököltem.

- Perverz - motyogtam lehajtott fejjel. Ekkor halk kuncogások útötték meg füleim. Felnéztem.

- Tanár úr szimpi a pasija. - nevettek még mindíg. - És elnézest kérek a korábbi "magának kéne egy barátnő" kijelentésemért. Fogalmam sem volt, hogy nem a nőket szereti - hajolt meg a lány. Nagy kő esett le a szívemről és megkönnyebbülten sóhajtottam fel előbbi kijelentésére amit Oikawa is észre vett.

- Mi volt ez a sóhaj drágám? Mintha meglepődtél volna rajta hogy bírnak. Tudod hogy engem mindenki szeret. - húzta ki magát büszkén.

- Ja persze csak vigyázz mert az egód lassan elér az univerzum végéig. - forgattam meg a szemeim.

- Legalább két részem is hosszabb az átlagnál. - mondta perverzen mosolyogva miközben elindult a kijárat felé. A gyerekek egész beszélgetésünket folytott kacajok közepedte figyelték.

- Álmodik a nyomor! Na de most már tűnés haza! Még van egy órám. Ami már 10 perce megy.

- Oké, oké. De siess mert még dolgunk van - kacsintott rám majd befordult a következő saroknál. Arcom újra piros lett. Ismét meghallottam a kacajokat de most már nem próbálták meg magukban tartani őket a tulajdonosaik. Miután ki nevetgélték magukat vissza indultunk a terembe. Az oda vezető úton csak az járt a fejemben hogy milyen szerencsés vagyok, a pasim haza jött és van egy csodálatos, megértő, elfogadó osztályom. Hosszú idő után végre újra boldog lehettem.

Remélem nincs benne túl sok hiba és élveztétek. Előre szólok hogy a kövi story kicsit durva lesz sorry!