Haikyuu Oneshots Yaoi

Majd meglátod & Akaashi

Akaashi

Csak ültem a húsz emeletes ház tetején lábamat a mélységbe lógatva. Egy apró mozdulat és vége lenne... a szenvedésemnek, a magánynak és a túl sok stressznek, de nem tehetem meg, még nem. Ki vigyázna akkor az öcsémre? A szüleink meghaltak és mivel már 18 voltam akkor, a többi családtag nem köteles vigyázni ránk. Tehát magunkra maradtunk. Viszont nem ez csak az egyik oka annak hogy ott ültem ugrásra készen, az öcsémre vigyázni nem is volt túl nehéz - mivel a tesóm egy angyal, ahol tud segít és sosem idegesít hülyeségekkel - viszont ma, a harmadik olyan párkapcsolatomból léptem ki mely bántalmazásba fulladt. Én ezt nem bírom tovább! Mi a baj velem? Miért nem tud végre valaki szeretni és törődni velem? Tudom most mondtam hogy ott az öcsém, de az más. Neki nem borulhatok a karjai közé egy fárasztó nap után és nem éreznetem biztonságban magam ölelésében és nem hallhatok tőle egy halkan suttogott "Szeretlek" -et sem. Sükségem lenne valakire aki engem támogat nem fordítva, de most már félek. Soha többet nem akarom átélni a veréseket, a fejemhez vágott utállatos szavakat és a fájdalmas éjszakákat. A legrosszabb hogy nem is zsaroltak meg, magamtól mentem, mivel nyugott perceikben megtaláltam amit kerestem, még ha csak látszólag is. Túlságosan kapaszkodni akartam valakibe.
Szemeimből már folytak a könnyek mikor lépteket hallottam magam mögül.

- Akaashi-kun? - szóllalt meg egy ismerős hang melyet legutoljára a nemzetin hallottam. Meglepődött tekintetem az illetőre kaptam.

- Ushijima-san? Mit keresel itt?

- Láttalak a szemközti épületből. A jobb kérdés hogy te mit keresel itt?

- Ülök - kaptam el róla tekintetem és újra a kilátást kezdtem páztázni, azon belül is a gyönyörű, csillagokkal borított égboltot.

- Azt látom de miért pont itt?

- Mert ahoz van kedvem - válaszoltam flegmán - És amúgy is hogy láttál ilyen sötétben?

- Az előbb felkapcsolt a mozgásérzékelő lámpa, fel sem tűnt? - kérdezte.

- Nem - vágtam rá.

- Mindegy. Nincs kedved bejönni hozzám és beszélgetni? - kérdezte kedvesen, ilyet is tud?

- Nincs. Nem is ismerlek. Hülye leszek bemenni egy idegen házába! Főleg miután...  - itt elhalgattam.

- Miután?

- Mindegy - hajtottam le fejem és az alattunk elhaladó kocsikat figyeltem tovább.

- Most már mondd el ha elkezdted - szólt rám számonkérően.

- Nem

- Akkor addig nyaggatlek amíg el nem mondod mi a bajod és mindenhová utánad fogok járkálni - ijedten néztem rá. Nem akarom hogy éjjel nappal kövessen, és a legrosszabb hogy mivel tudja hol lakom ezt meg is tudja tenni. Még a végén meglát valamelyik hozzám visszajárkáló exemnel, akik álltalában azért jönnek el újra hogy megalázzanak és a földbe tiporjanak. Akkor meg nem mindegy? Úgyis megtudná.

- Hajh. Rendben. De tök mindegy hogy a bajomat vagy a mondat befejezést mondom mivel a kettő összefügg. De előbb halljam miért érdekel pont téged? - néztem rá komolyan.

- Mert tetszel - mondta halkan, enyhén elpirulva. Szemeim kitágultak, de pár másodperc mulva fejemet megrázva rendeztem vonásaim és mélyen szemébe nézve belekezdtem a mesélésbe, egy idegennek! Már megint óvatlan vagyok! De most tényleg mit tehetnék? Tudja meg inkább úgy hogy a hozzám vágott szavakat hallgatja?