Haikyuu Oneshots Yaoi

Atsumu & Osamu

Atsumu

- TI MOCSKOS BUZIK! HOGY KÉPZELTÉTEK EZT! TESTVÉREK VAGYTOK! GUSZTUSTALAN! - ordított apám torka szakadtából, majd felpofozott, viszont mikor a padlót mereven bámuló, kezemet görcsösen szorító Samuval akarta megtenni, útját álltam. Mérgesen nézett rám majd a második pofon is az én arcomon csattant. - Takarodjatok! - morogta, mire a pár méterrel odébb álló anyánkra néztem ki szintén mérges tekintettel vizslatott. Több se kellett, megindultam a kirárat felé még mindíg a padlót szugeráló páromat magam után húzva. Az ajtóban felkaptam mindkettőnk táskáját - Mocskos buzik! Miért kellett megszületnetek? - hallottuk még utoljára apánk morgását és Samu eddig bírta, száját vonallá préselve próbállt megálljt parancsolni könnyeinek, sikertelenül. Megszakadt a szívem, hogy így kellett látnom. Két utcányit sétáltunk a hideg éjszakában mikor a kihallt út közepén megtorpantam és Samu felé fordulva erősem magamhoz öleltem, mire hangos zokogásba kezdett kabátomat markolva.

- Annyira hülyék voltunk! - sírta - Hogy lehettünk ilyen óvatlanok? - fúrta arcát mellkasomba.

- Bocsánat. - pusziltam hajába bűnbánóan.

- Miért?

- Mert én kezdtem. Ha ki bírtam volna a szobáig... - tekintettem oldalra.

- Nem csak a te hibád én is akartam - motyogta, mire meglepetten kaptam rá tekintetem. Tényleg iszonyatosan maga alatt lehet, álltalában egyet ért velem mikor magamat ócsárolom, de most teljesen más, soha nem láttam még ilyen sebezhetőnek. - Tsumu. - suttogta - Mit fogunk most csinálni? Hol fogunk lakni? - kérdezte kétségbe esetten. Hosszas gondolkodás után eszembe jutott valaki.

- Megvan! Anya egyik testvére! Tudod akit nem láttunk mióta megtudta a család hogy meleg. - álltam elő az ötlettel.

- Tsumu, attól még hogy meleg ő sem fogja tolerálni a kapcsolatunkat - motyogta Samu felnézve rám.

- Egy próbát megér, emlékszem mennyire kedves volt mindíg - mosolyogtam rá.

- Más választásunk úgy sincs - sóhajtott párom - Te emlékszel hol lakik?

- Igen, tudod a 67- es busz végállomásánál.

- Akkor menjünk. - ujjainkat összekulcsolva indultunk meg az imént említett állomás felé.
Az út csendben telt. Nem mondanám kínosnak de kellemesnek sem, valahol a kettő között volt. Tekintetem sokszor vezettem páromra akit látszólag nagyon megviseltek a nemrég történtek. Már majdnem ott voltunk mikor hallkan megszólalt.

- Bocsánat. - tekintetét el nem szakította volta az aszfaltról.

- Miért? - néztem rá értetlenül.

- Mert helyettem is te kaptál pofont. Megvédtél. Én meg csak álltam ott mint valami fogyatékos. Sajnálom hogy mindent rád hárítottam - motyogta bűnbánóan.

- Babe nyugodj meg - torpantam meg vele szemben és két kezembe fogva arcát kényszerítettem hogy rám nézzen. Soha nem láttam még ilyen kétségbeesettnek. - Nem hárítottál rám semmit, az a pofon meg semmiség volt még a helye sem látszik. - mosolyogtam rá bíztatóan.

- De...

- Semmi de, még ha többet is kaptam mint te az csak azért volt mert én így akartam, amúgy is sokkal rosszabbul érezném magam ha téged is bántott volna - adtam puszit homlokára.

- Köszönöm - ölelt át. Pár percig csak álltunk és élveztük a másik melegségét.
Ezt az idilli pillanatot én törtem meg.

- Menjünk - adtam gyors csókot szájára majd elengedve egymást ismét kézen fogva mentünk tovább.
Pár perc séta után megérkeztünk. Bizonytalan léptekkel sétáltunk át a kerítés nélküli gyünyörű, ápolt fűvel borított kerten, majd felsétálva a terasz lépcsőjén megtorpantunk az ajtó előtt. Kellett pár másodperc mire össze szedtem magam és becsöngettem. Hamarosan hallottuk is a lépteket majd nyílt az ajtó és szembe találtuk magunkat a minket kérdő tekinttel vizslató nagybátyánkkal.

- Fiúk? Mit kerestek itt? Anyátok hajlandó volt a közelembe engedni az ő drága ártatlan fiait? - utánozta anyánk hangját. - És miért ilyen későn jöttetek? Csak nem buliztatok és nem mertek haza menni? Vagy... - kezdett vadabbnál vadabb elméletek gyártásába de amint meglátta letört tekintetünket (ami valljuk be elég szokatlan) tekintete komollyá vált. - Baj van srácok? - kérdezte kedvesen.

- Nem beszélhetnénk bent? - motyogtam.

- De. Gyertek csak be - állt félre az ajtóból - Menjetek a nappaliba és üljetek le a kanapéra. - mutatott az említett helyiség felé - Kértek teát?

- Igen - mondtuk egyszerre egy kicsit fellelkesülve amit halk kuncogással reagált le és el is indult a nappalival egybekötött konyhába. És hogy mi ilyen jó egy pohár teában? Nem tudom megmondani hogy csinálja de a teája bármelyik másiknál jobb, nem csak a szomjat oltja hanem az ember szívét is melegséggel tölti meg. És nekünk most pont ez kellett.
Csendben a gondolatainkba merülve foglaltunk helyet a kanapén, mindketten próbáltuk kitalálni hogy is adjuk elő a történetünket nagybátyánknak. Elmélkedésünket az előbb említett személy zavarta meg amint elénk rakta a két gőzölgő teát, majd leült a szembe lévő fotelbe.

- Na meséljetek - nézett ránk.

- Hát... Hol is kezdjem?... Elősször is itt maradhatnánk pár éjszakára? - kezdtem bele halkan.

- Miért? Mit csináltatok? Csak nem melegek vagytok mint én? - nevetett fel de elkerekedett szemeink láttán rögtön megkomolyodott. Hosszú, kínos csend telepedett ránk amit ismét én törtem meg. Samu végig a földet páztázta kétségbeesett tekintettel.

- De. - mondtam, a velünk szembe ülő erre meglepődött - Viszont nem úgy ahogy gondolod... Épp ezért akadtak ki a szüleink annyira, hogy elzavartak minket - szemei elkerekedtek - Mi... Egymást szeretjük - amint ezt kimondtam nagybátyánk szemei tányér nyagyságúra nőttek és azt hittem kiesnek a helyükről, a teát pedig félrenyelve kezdett köhögésbe. Pár perc elteltével rendezte arcvonásait és komoly tekintettel nézett ránk. Bennem megfagyott a vér. Elfog minket zavarni? Mit fogunk akkor csinálni?

- Én... - sóhajtott - Engem nem zavar hogy jártok, nem undorodom tőle szóval maradhattok. Egy dolgot viszont kérek tőletek. - elmosolyodott - Nem vagyok kíványcsi a nemi életetekre, felőlem smárolhattok is előttem de azért túlzásokba ne essetek. Normális párként foglak titeket kezelni - mondta kedvesen, majd ismét elkomolyodott - De ugye tudjátok hogy a világ nem ilyen elfogadó mint én? Jól vigyázzatok kinek mit árultok el.

- Tudjuk, és köszönjük hogy maradhatunk, nem tudom hová mentünk volna ha te is elküldesz. - mosolyogtam rá megkönnyebbülve, még mindíg sokkos állapotban lévő páromat átölelve.

- Az emeleti hangszigetelt - mosolygott perverzen amit viszonoztam is - szoba a tiétek. A padláson vannak ruháim amik szerintem jók lesznek nektek, később lehozom őket.

- Oké. Mégegyszer köszönjük - kaptam fel párom menyasszony pózba, ezzel végre kizökkentve gondolataiból, majd elindultam vele az emeletre.

- Azért halkan - villantotta meg nagybátyám az előbbi perverz mosolyt.

- Megpróbáljuk - erre páromtól csak egy taslit kaptam - Aú! Samuuu! Ne bánts! - nyávogtam, nagybátyánk csak halkan kuncogott.

- Jó éjt fiúk - mondta.

- Jó éjt - válaszoltuk egyszerre.
Fent miután az ajtót kulcsra zártam Samut óvatosan az ágyra helyezve feküdtem mellé, majd magamhoz húztam.

- Jobban vagy? - suttogtam a fülébe.

- Igen. Ha nem lennél nem tudom mit csináltam volna - motyogta.

- Baby, ha nem lennék ez az egész meg sem történik.

- Tudom, de az rosszabb lenne, mert akkor nem bújhatnék most hozzád - fúrta fejét a nyakamba, majd bele is puszilt. - Szeretlek - motyogta. Kicsit elhúzódtam tőle és tekintetemet mélyen az övébe fúrtam.

- Én is szeretlek - ezzel egy lassú, de percekig tartó, érzelmekkel teli csókot kezdeményeztem mely végeztével újra szorosan magamhoz húztam életem szerelmét aki egyben a testvérem.

Szerintem mindent elárul hogy kikérdeztem egyik osztálytársam véleményét a részről aki eddig mindegyiket elolvasta és az mondta "Olyan Klausan beteg lett" de most naaa ha egyszer egy szadista állat vagyok? Valahol ki kell élnem. 😁😁