𝔻𝔼𝕊𝕋𝕀ℕ𝕐 [𝕏𝕀𝔸𝕆 𝕏 ℝ𝔼𝔸𝔻𝔼ℝ]

∆ PROLÓGUS ∆

[2000 évvel ezelőtt]

A teremben szinte tapintani lehetett a feszültséget, mely szinte az egész palotát körbevette. Nem szűnt meg egy pillanatra sem, annak területén levő emberek pedig mind feszélyezve érezték magukat, még maguk sem tudták, miért. Ezért nem is csodálkozott senki sem, hogyha a hírhedt Inazuma központjába, a hatalmas Baal Archonnak palotájába igencsak kevesen lépkedtek be, s még azok is csak akkor, hogyha muszáj volt.

A kapu, mely elválasztotta a hatalmas belsőteret a külső világtól ekkor kinyílt. Nyikorgása szinte fülsüketítő hangként csapott le az emberekre, akik bent voltak, mégsem tulajdonítottak nekik túl nagy figyelmet, hiszen úgy gondolták, biztosan csak új turisták érkeztek, akik még nem látták Baal palotáját.

Nos, ekkorát nem is tévedhettek volna. Az a négy ember, aki immár a folyosó közepén lépdelt, kívülről fújta már a kastély minden zugát, szinte lehunyt szemmel is teljesen hibátlanul odataláltak volna, bárhova, ahova akartak volna. A lépteik szinte olyan halkak voltak, hogyha az ember nem nézett volna rájuk, nem is tudta volna, hogy ott vannak.

Hárman egymás mellett sétáltak, arcukról semmit nem lehetett leolvasni. Ajkaik egy vonallá voltak préselve, tekintetük pedig jeges volt, akárcsak a sarkvidék frissen fagyott vize, testük pedig hibátlanul egyenes volt, fejüket büszkén hordták fent, ahogyan azt a mögöttük levő ember tanította nekik.

-Ne feledjétek, az istennőt szolgálni a lehető legnagyobb dicsőség, ami adóthat egy hozzátok hasonló, halandó ember számára- Szólalt fel ekkor a férfi, aki ridegen pillantott előre, bal oldali, sérült szemét egy fekete szemkötővel takarta el a világ elől -Mind a hárman szerencsések vagytok, és büszke vagyok rátok.

-Köszönjük, Mester. -Szólalt fel az egyik, hátra sem tekintve egy pillanatra, hangja egyszerre volt fáradt, ugyanakkor bizakodó is. A mellette levő, aki ugyanakkor középen haladt, helyeslően bólintott, ezzel egyetértve társa szavával. Csupán a harmadik hallgatott.

A lány látszólag igencsak a gondolataiba volt merülve, ugyanis egy másodperc alatt, fél centivel lejjebb került az álla, mint ahogyan az megengedett lett volna, ezt pedig az öregedő férfi is észrevette. A jobb kezében levő botot ekkor felemelte, és eréjesen a [H/Szín] hajú nyakához tartotta, majd amint elérte bőrét, feljebb emelte.

-Büszke járás, [V/Név]. Fejet magasra, hát kihúz, még akkor is, ha majd meghalsz, annyira fáj. A tiszteletet meg kell adni, értettük? -Hangja ellentmondást nem tűrő volt, [Név] pedig egy kisebb sóhaj kíséretében bólintott egy aprót, immár figyelve arra, hogy feje abban a vonalban legyen, ahová helyezte mestere.

-Igen...

-Hmpf. -Bólintott a férfi -Rendben, itt vagyunk. Ne feledjétek, nem szólaltok meg, csak akkor, ha kérdeznek.

A következő pillanatban pedig, az előzőnél még kétszer nagyobb ajtó, hatalmas hanggal kinyílt. Egy perc biztos, hogy eltelhetett, mire a szinte kapunak mondható tárgy, a mellette levő falhoz szorulva teljes utat engedett embereiknek, akik, várva mesterük utasítását addig nem mozdultak, ameddig nem szólalt meg.

-Mehettek.

A bent levő személy gúnyosan elmosolyodott, amint megpillantotta a négy személyt. Egyik kezével megtámasztotta fejét, arcának oldalánál fogva, úgy figyelte folyamat, az egyre csak közeledő embereket. Sötétlilás haja beterítette az egész hátát, egyik vállát is díszitette egy nagyobb hajtincse, aminek szálait büszke mozdulatokkal csavargatta, ujjai körül.