𝔻𝔼𝕊𝕋𝕀ℕ𝕐 [𝕏𝕀𝔸𝕆 𝕏 ℝ𝔼𝔸𝔻𝔼ℝ]

∆ 12. FEJEZET ∆

Még percekkel azután, hogy megtörtént az eset, is a torkomban dobogott a szívem. A bőröm még mindig szinte tűzforrónak hatott, és minden egyes alkalommal, amikor a szemem Albedora irányult, a hasam görcsbe rándult. Nem éreztem magam biztonságban abban a pillanatban, egy kicsit sem, és kényelmetlenségemben nem tehettem mást, csak elfordítani a fejemet, és halkan megszólalni.

-Mi volt ez?- A fiú felém fordult, majd óvatos mosolyra húzta a száját. Az előbbi cselekedete ellenére, ez a mosoly nem volt vészjósló, s nem tudtam hova tenni eme tettét -Válaszolj!- Bátorodok kicsit fel.

-Csak tesztelni akartam valamit. Elnézését kérem, hogyha ez kellemetlen érzéseket váltott ki önből -Úgy éreztem, hogy igazat mond. Mégsem reagáltam semmit -Az emberek hajlamosak pozitív reakciót kihozni a másikból, akár testileg, akár lelkileg is. Ahogy elnézem azonban, önnel nem ez történt.

-Idegen vagy számomra, és konkrétan megpusziltál. Örülj, hogy még nem tudok felkelni, különben már- Várj, micsoda? -Realizálom a szavait- Miért próbáltál ki ilyesmit? Nem értem...

Halkan elkuncogja magát- Amióta megláttam, tudtam, hogy nem egyszerű ember. És egyre erősebben érdekel engem, úgy látszik. Nem csak az ereje...-Óvatosan rám pillant, mire igyekszem minél kisebbre összehúzni magamat- De úgy gondolom, el kellene felejtenünk ezt az egészet, ami az elmúlt fél órában történt kettőnk között. Elnézését kérem, hogy negatív reakciót váltottam ki önből.

-S-Semmi baj...De ne legyen többet ilyen -A mellkasomhoz emelem a kezemet. A szívem vadul dobog, hogy az adrenalintól vagy valami mástól, netán attól, mert eljutott a gondolatomig, hogy Albedo talán gyengéd érzéseket táplál irántam, fogalmam sincs. Csupán remélni tudom, hogy nem az utóbbi -Mikor mehetek végre el?

-Összesen két nap, és a gyógyszer véglegesen is hatni fog. Negyvennyolc óra múlva már újra a maga ura lehet, bízzon bennem.

-Rendben...

Még soha nem kívántam ennyire azt, hogy a lehető leghamarabb teljen el ez az idő.

۞۞۞۞۞

-Kérlek, fogd meg a kezemet.

A tenyerébe temettem sajátomat, majd lassan elkezdtem feltápászkodni. Nem hazudok, az elején eléggé fájt, szinte minden izmomba belemart az érzés, illetve a lábam is megremegett, mikor a súlyomat ráhelyeztem, hiszen már egy hete nem használtam. Viszont fél perc alatt megszoktam az érzést, és alig két perc múlva már Albedo mellett álltam, aki mosolyogva figyelte, ahogy -szinte- magamtól feltápászkodok, immáron a -ha a hegemet nem számítjuk- teljesen begyógyult sebemmel.

-Ügyes vagy -Figyel engem, majd végigmér. Látja, hogy a térdem még kicsit remeg, és egy kis ideig figyeli is, az ottani részt- Keressek valamit, a lábaidra? -Emeli fel újból a fejét, mire csak megrázom a sajátomat.

-Azért ne szokd meg, hogy fogom a kezedet...-Motyogom, mire nem mondd semmit sem. Lépek egyet, majd még egyet, közben néha-néha muszáj rászorítanom az ujjaira, amikr összpontosítani kezdek, hogy megleljem újból az egyensúlyom.

-Igazán kecses vagy -Szinte hallom a hangján, hogy mosolyog. Mikor felpillantok rá, látom a szemein, hogy jót szórakozik rajtam, és azon, ahogy járni próbálok. Akaratlanul is elnevetem magamat.

-Kívülről úgy járok, mint egy részeges, mi? -Rázom meg a fejemet.

-Igazság szerint nem akartam kimondani...-Ő is belecsatlakozik a mondat végén, a nevetésembe. A tegnapihoz képest, egyáltalán nincs ma már feszültség közöttünk, aminek igazság szerint örülök, hiszen nem feltétlenül akarok mindenkivel rosszban lenni.