Akkor még nem tudtam

1.fejezet 1.rész

Ez a nap is ugyan úgy kezdődött mint a többi. Komótosan keltem ki az ágyból, majd ruháimat felvéve indultam a konyhába reggelizni. Kávé és egy kis tojásrántotta fogadott az asztalon, amit keserű szájízzel fogyasztottam el. Amint végeztem, éppen táskámat vettem volna fel a hátamra, mikor erős alkohol illat csapta meg az orromat.
Nevelő apám, vörös arccal, remegő szájjal rontott be a konyhába. Már lassan 4 éve, hogy hozzá szoktam a düh kitöréseihez. Már éppen felkészültem volna a következő pofonra, ami a hatodik lett volna a héten, amikor is nevelő anyám, gyorsan maga mögé rejtve, ki nem vezetett az ajtón. Amint az becsukódott mögöttem, szitkozódások sorozata és hangos kiabálás csapta meg a fülem. Nos igen, ez az én mindennapi életem.
Tizennégy éves voltam, amikor nevelő szülőkhöz kerültem. Az igazi szüleimet sosem ismertem, mindenki azt mondta, autó balesetben hunytak el. Előtte, egészen öt éves koromtól, a nagyszüleim neveltek végig. Mikor tizenhárom éves lettem, sajnos elvesztettem őket. Ezután kerültem nevelő szülőkhöz.
Nevelő anyámnak sose voltam szálka a szemében. Ugyan akkor nem szeretett úgy, mint saját lányát. Főzött ,mosott ,takarított, de velem kapcsolatban soha, semmi sem érdekelte.
Nevelő apámnak a szemében azonban csak egy óriási tehernek számítottam. Az évek folyamán elvesztette a munkáját. Így történt az ,hogy az alkohol és a dohány megszállottja lett. Ezek mellé pedig társult a folyamatos düh rohama, amit mindig rajtam vezetett le. Az üvegtörés, hetente elcsattanó pofonok már megszokottá váltak a családban.
Ezért van az, hogy ezen a szép nyári napon, éppen hosszú garbóban tartok a suli felé. Így próbálom eltakarni a friss kék és lila zúzódásokat, amiket a hétvégén kaptam. Sokszor nem szeretek az utcán menni, az emberek mindig megbámulnak. Az osztály társaim és az évfolyam társaim is furának tartanak, ha tehetik inkább kerülnek. Pedig senki sem tudja, mi folyik a háttérben. Csendesen lehajtottam a fejem, a járdát kémlelve suttogtam el, azt ami minden nap a szívem nyomta:
-Bárcsak valaki észre venne!-suttogtam. Csak akkor még nem tudtam, hogy ez a sokszor elhangzott kívánság, egyszer valóra fog válni. Ugyanis amint felemeltem a fejemet, egy elégé erős vállnak csapódtam neki.
-Elnézést kérek. -mondta az idegen. Hangja kicsit mély volt, még is tekintélyt parancsoló.
-Ugyan, semmi baj.-válaszoltam kicsit rémültebb hangon.
Először tovább akartam haladni. Azonban, a kíváncsiság sokkal jobban felül kerekedett rajtam. Így gondoltam, megnézem kinek is mehettem neki.
Arcát sajnos nem láthattam, ugyanis az idegen fekete csuklyát hordott. Kezében sétapálca, aminek először nagyon nehezen, de egy kis megfigyelés után észre vettem, hogy arany markolata varjú formájú.
Arcát homály borította ,mégis mintha a csuklya alól, egy pár sárga színű szempár villant volna rám. Hirtelen a hideg futott végig a hátamon , így igyekeztem minél hamarabb az iskolába érni.
-Ha megbocsát.-mondtam, majd kikerültem az idegent és kétszer akkor sebességgel indultam meg az iskola kapui felé.
Azonban sietségemben észre sem vettem, hogy az idegen sejtelmes mosollyal fordult utánam. Ezzel jelezve saját magának , hogy megtalálta a már rég keresett személyt.
- A mihamarabbi viszont látásra kisasszony! - suttogta vidáman.