Akkor még nem tudtam

1.fejezet 12.rész (VÉGE)

Mivel Grim ahogy mondta, a saját világomban az idő meg fog állni, ezért az ebédre még várnunk kellett. Addig viszont felpattantam az ágyamról, majd a szekrényemhez léptem.

Miután sikerült összeválogatnom pár darab tűrhetően kinéző ruhadarabot, ami mellette még kényelmes is, elindultam a szobámból egyenesen a fürdőszobába, hogy átöltözhessek. Azonban előtte még eltátogtam Grimnek, hogy nyugodtan körbe nézhet a szobámba, csak ha bármit is megfogna, azt tegye vissza utána oda, ahonnan azt elvette.

Ráérős léptekkel indultam meg a fürdőszoba felé, amint pedig magam után becsuktam az ajtót, ugyan olyan nyugodtan öltöztem át. Azonban most a kontaktlencséimet nem vettem ki. Nem szerettem volna, ha Grim látná az eredeti szem színemet. Így is, eléggé zavart már az is, hogy előző este Crowley és Stella felfigyeltek rá.

Amint késznek nyilvánítottam magam, abban a pillanatban meg is hallottam nevelő anyám hangját. Ezek szerint kész az étel. Ahogy ez végig futott az agyamon, még a hasam is megkordult, ezért amilyen gyorsan csak tudtam a konyhába mentem, majd helyet foglaltam az étkező asztalnál.

Ekkor nevelő anyám hátra fordult és egy kisebb mosollyal az arcán, elém tette a kész ételt, amit meg is köszöntem neki. Ez után lepillantottam a tányéromra, majd egy hatalmas mosolyra húzódott a szám. A tányéromon ugyan is, rántotthal és egy kevés rizs volt. Mintha csak tudta volna, hogy vendégem van, aki ráadásul nagyon is szerette a halat. Igaz ő nem láthatta.

Grimre gondolva, a halat igazságosan elfeleztem a késemmel, majd az egyik részét félre is toltam. Ezután pedig hozzá fogtam a másik feléhez, azonban a rizsből is hagytam egy keveset. Megpróbáltam minél gyorsabban elfogyasztani az ételt, amint pedig végeztem, nevelő anyám felé fordultam.

-Köszönöm szépen, ez valami istenire sikeredett, de nem baj, ha a másik részét beviszem magammal és csak később fogyasztom el? Nagyon tele vagyok! –tettem kezem a hasamra, hogy minél hitelesebbnek tűnjek.

-Örülök, hogy ízlett és nem baj. Menj csak nyugodtan, aztán írd meg a leckéket, amik holnapra kellenek! –intett a fejével a szoba ajtóm felé.

Amint ezt kimondta felálltam, majd a tányért felkapva, újból a szobám felé vettem az irányt. Azonban előtte oda léptem hozzá és fél karommal esetlenül megöleltem. Nem mondott, illetve kérdezett semmit, azonban tudtam, hogy most kellően megleptem, mivel éreztem, hogy egy pillanatra megfeszült. Azonban pár másodperc után ő is visszaölelt. Úgy gondoltam, annak ellenére, hogy nem voltunk olyan szoros kapcsolatban, legyen ez az utolsó dolog, amivel majd emlékezni fog rám. Ezután elengedtem, majd szó nélkül ott hagytam.

Jobb kezemmel ráfogtam a kilincsre, majd halkan lenyomtam és kinyitottam a szoba ajtaját. Grim, az ágyamon hason fekve tartott valamit a kezében, és eléggé elgondolkodva nézte azt. Azonban érkezésemre egyből felkapta a fejét, majd feltornázta magát ülő helyzetbe. Becsuktam magam után az ajtót, majd Grimhez léptem és oda nyújtottam neki a tányért.

-Tessék, ezt neked hoztam. Mivel azt mondtad, szereted a halat és már biztos nagyon éhes is voltál, úgy gondoltam jól esne neked pár falat. –mondtam neki, miközben ő nagy szemekkel nézett rám.

-Hűű köszönöm, most igazán megleptél! –mondta Grim meglepetten, ugyanakkor egy nagy mosollyal megajándékozva.

Válaszul csak bólintottam, majd az asztalom felé közelítettem. Az előtte lévő székről levettem a hátizsákom, majd helyet foglaltam rajta. Eközben Grim, még evett a szabad kezével újból felvette, amit az előbb nézegetett, majd érdeklődve felém fordította.

-Ők kik? –kérdezte teli szájjal, próbálva nem megfulladni.

-Csak lassan. Meg ne fulladj itt nekem! Egyébként a kérdésedre a válasz, ők a nagyszüleim voltak. Miután meghaltak, azután kerültem csak ide. –mondtam neki halkan.

-Várjunk, akkor ezek szerint, neked ők nem is a vérszerinti szüleid? –lepődött meg teljesen Grim.

-Nem, ők a nevelő szüleim. A nagyszüleim halála után fogadtak engem örökbe. –válaszoltam neki, a fejemet rázva.

-És mi történt az igazi szüleiddel? –tette fel a következő kérdést Grim.

-Nem tudom. Az igazság az, hogy sosem találkoztam velük, így nem is ismerem őket. –rántottam meg a vállaimat, amire ő csak egy hümmögést adott válaszul.

Ezután még sokáig beszélgettünk, közben pedig az üres tányért is kivittem és elmosogattam. Addig Grim is jött velem, és csöndesen körbenézett a házban, egy két dolgon több ideig is elidőzve.

~~~

Szinte észre sem vettük, de már kint az ég teljesen besötétedett, erre pedig már csak akkor figyeltünk fel, mikor a szobámban lévő lámpát fel kellett kapcsolni. Erre szokás mondani, hogy csak úgy repül az idő, hogyha jó társaságod van.

Grim mellett ülve, oldalra fordítottam a fejem, majd rápillantottam az éjjeli szekrényemen lévő telefonomra, ami este fél nyolcat mutatott. Amint ezt sikerült feldolgoznom, ijedten pattantam fel az ágyamról, majd elővettem a szekrényem mélyéről a kisebbik bőröndömet, hogy elkezdhessek bele pakolni, amit Grim értetlen tekintettel követett végig.

-Öööö nem akarlak megzavarni, de te most mit is pakolsz pontosan? –kérdezte Grim, furán nézve rám.

-Úgy gondoltam, hogy mivel ma megyünk el, így összepakolok pár ruhát, meg ami a későbbiekben szükséges lehet. –néztem rá Grimre.

-Jaj, ez mind felesleges, hagyd csak. A kollégiumban úgy is mindent kapni fogsz, köztük új ruhát is. –legyintett egyet Grim a karjával.

Amint ez a pár mondat elhagyta az ajkait, a szemeim tányérnagyságúra kerekedtek és még a kezemben lévő pólót is sikerült a földre ejtenem.

-Várjunk csak, Crowley ezt nem mondta neked? –nézett rám Grim csodálkozva.

-Nem, még csak meg sem említette. –válaszoltam neki még mindig meglepetten.

Miután ezt kimondtam, egy erőteljes kopogás hangzott fel, egyenesen az ablakom felől. Grim és én egyszerre kaptuk oda a fejünket, ahol éppen az előbb emlegetett személy jelzett, hogy megjöttek és ideje indulnunk.

Azonban, mielőtt kiléptünk volna a teraszra, én jelzésképp feltartottam a mutató ujjam, hogy várjanak egy kicsit. Ezután gyorsan az asztalomhoz léptem, majd az ékszeres dobozomhoz nyúltam, amiben a számomra egyik legértékesebb dolgot rejtegettem. Ez pedig egy arany nyaklánc volt, amin egy apró arany medál volt.

Gyorsan a nyakamba akasztottam, majd még sietve felkaptam a telefonom, illetve a mellette lévő kontaktlencse tartóm és a zsebembe süllyesztettem őket. Magamra kaptam egy fekete kabátot, majd Grimmel az oldalamon kiléptünk a csípős hidegbe.

-Sziasztok, remélem készen álltok az indulásra! –mondta Stella, egy hatalmas mosollyal az arcán.

Én csak félve bólintottam egyet, miközben Grim fújtatva Crowley felé fordult.

-Azért azt nem mondtad, hogy szinte mindenről nekem fog kellenem őt tájékoztatnom. Ráadásul még a ruhákról is! –mondta neki Grim dühösen.

-Tudtam, hogy valamit elfelejtettem. De most már megvan mi volt az, ne haragudj. –nézett le Grimre, miközben kezét szorosabban fonta sétapálcája köré, eléggé zavarban lehetett.

-Most már mindegy, ne veszekedjetek. Inkább induljunk! –csatlakozott be hirtelen Stella a beszélgetésbe, majd Crowleyhoz fordult és bólintott egyet.

Annak ellenére, hogy azt hittem repülni fogunk, vagy valami ahhoz hasonló fog történni, nagyot tévedtem. Ugyanis a férfi hirtelen a zsebébe nyúlt, majd kihúzott belőle egy kisebb tükröt, amit aztán lehelyezett a földre, kicsivel távolabb tőlünk.

Amint pedig hátrébb lépett, a tükör abban a pillanatban nőtt meg, mondhatni ember nagyságúra. Ezután Crowley felém pillantott, majd sétapálcájával a tükör felé intett, hogy menjek. Először nem értettem, mire céloz ezzel, azonban mikor ismét a tükör felé pillantottam, az fehér és lila színben kezdett el fényleni, akár csak egy átjáró.

Ezután már érettem, mit akart nekem mutatni. Így hirtelen elindultam a tükör felé, majd egyenesen átléptem az átjárón, nyomomban a többiekkel. A fehér fény, hirtelen annyira vakító hatással volt a szememre, hogy muszáj volt becsuknom.

Egy idő után azonban Crowley szólt, hogy kinyithatom a szemeimet. Ami pedig ezek után elém tárult, az egy hatalmas vaskapu volt, ami mögött pedig egy óriási kastélyszerű épület húzódott.

-Nos Akane, ezennel üdvözöllek itt a Night Raven főiskolában! –mondta Crowley, miközben kitárta előttem a hatalmas kaput, amit átlépve, szinte bele sem gondoltam, hogy csak most fog igazán megváltozni majd az életem.