Csak Ő Örök

23. Álmában ott vagyok

SZILVESZTER

Másnap már a saját szobámban ébredtem. Arcomat a párnába fúrtam, s egyszerre feszítettem meg a testem összes izmát. Póló volt rajtam. Melegem volt. Vajon mennyit aludhattunk? Arra még tisztán emlékeztem, hogy mikor az éjjel rászántuk magunkat az indulásra, a nap már lassan világoskékre festette az addig mattfekete égboltot. Éppen, mint a fiatalon megejtett titkos találkáink. Hirtelen csapott álmos agyamba a felismerés, mint egy villámcsapás.

Emma igent mondott nekem.

Igen, elviseli a hülyeségeimet.

Igen, szeret.

Igen, velem akarja leélni az életét.

És most is itt feküdt mellettem. Elégedetten sóhajtottam bele a párnámba, majd felkönyököltem. A nap odakintről már rég a redőnyt ostromolta, vékony résein keresztül éles, forró csíkokban tört be a szobába. Még mindig nem tudtam mennyi lehet az idő. Tekintetem elugrott az ablakról, és egyenesen Emmára siklott. Barna, fényes tincseire pillantva szinte már éreztem is a puhaságukat, s a legyűrhetetlen vágyat, hogy megérintsem őket. Közelebb csúsztam hát. Kezemmel óvatosan simítottam meg a haját, majd az arcát is. Bőre forró volt, egy kintről beszökött napsáv szelte át a homlokát.

– Jó reggelt – suttogtam rekedten, s megköszörültem a torkomat.

Emma lassan kezdett el pislogni, majd egy pillanatra összeszorította szemeit, és rám nézett. Szemek. Tükrök. A lelkünket vetítik.

– Jó reggelt, Szil.

Emma nagyot nyelt, majd a hátára gördült. Ásított egyet, s ismét elgördült, ezúttal már felém. Hagytam, hogy visszadöntsön a hátamra, és a mellkasomra támassza az állát.

– Ó, basszus, Szilveszter! – nyögte, s a homlokát ráncolta. Szemöldökei gondterhelten ugrottak össze.

Meg akartam kérdezni, mégis mi a probléma, mikor a hálószoba ajtaja kivágódott, és egy éles, gyermeki süvöltés hasította át a csöndes, rekedtesen halk közeget.

– Dél van! – ordította Máté, ki egy egészen parányi tekintettel sem volt rá, hogy mi esetleg még nem ébredtünk fel teljesen. Való igaz, jogos volt a felvetés, mégis miért kéne nekünk ágyban lenni a nap legfényesebb órájában? Aki éjjel legény, az...

– Földre! – szisszentette Emma, s rögtön el is húzódott tőlem, hogy a fejére rántsa a takaróját. Fel akartam ülni. Megemeltem a fejemet, és... Máté már ott is ült a mellkasomon. Sűrűn pislogtam, s igyekeztem feljebb tornázni magam.

– Mit szeretnél átokfajzat? Nem mondták neked, hogy nem ugrunk fekvő emberre?

Máté szemei elkerekedtek, s halálra váltan bámult rám. Vagyis inkább a nyakamra. Értetlenül simítottam tenyeremet a torkomra, de semmit nem éreztem. Kicsit talán elaludtam, de azt amúgy sem lehetett látni rajta.

– Megcsípett egy pók? – kérdezte. – Engem is megcsípett egyszer, de csak egy egészen kicsit volt ilyen.

– Hogy mi van? – Segítséget várva fordultam Emma felé, ki közben kidugta fejét a takarója alól.

– Igen egy pók volt az – helyeselt Emma. És az is lehet, hogy még mindig itt van a szobában, és rád vadászik.

Máté erre ellökte magát a mellkasomtól, s már futott is kifelé a szobából. Odakintről még behallatszódott az izgatott visítása, ahogy azt meséli, hogy összecsípett engem egy pók.

– Ugye nem az van, amire gondolok? – sóhajtottam. A nyakamat tapogattam, de érezni még mindig nem éreztem semmit, nem lehetett csípés, csak...