Csak Ő Örök

19. Mandulaműtét

EMMA

Több, mint egy év telt el a Mozart premiere óta. Együtt.

Szilveszterrel az oldalamon léptem ki a kórház ajtaján. A benti fülledt, fertőtlenítőtől bűzlő levegő után megfizethetetlennek éreztem a júniusi frissességet és a napfényt. Egyik kezemben Szilveszter leleteit, a másikban pedig a slusszkulcsot lóbálva indultam el az autó felé.

– Nem tudtam, hogy a mandulaműtét ilyen macerás dolog – sóhajtottam fel fáradtan. Szilveszternek mindössze két napot kellett bennmaradnia, ez mégis több volt, mint amennyit optimálisnak tartottam volna. – De legalább túl vagyunk rajta.

– Én vagyok túl rajta – javított ki Szilveszter kissé sértetten, miközben bevágta magát az anyósülésre. – Az én torkomat szabdalták szét. – A hangja rekedtes és halk volt.

– Az utóbbi hónapokban annyiszor gyulladt be a torkod és kellett hallgatnom a nyivákolásod, hogy szerintem jogos a többesszám. Ha te szenvedsz, akkor mindenki szenved, aki hallótávolságon belül van.

– Eltúlzod a dolgot.

Nem válaszoltam, csak csendben forgattam a szemeimet.

Nagy nehezen sikerült kimanővereznem magunkat a parkolóból, és már úton is voltunk hazafelé.

– Amikor kicsi voltam, mindig azt akartam, hogy kivegyék a mandulámat – mondtam, s nevetve pillantottam a karba font kezekkel ülő Szilveszter felé. – Senki nem mondta, hogy vért fogok hányni, csak azt tudtam, hogy akkor okkal ehetek sok fagyit.

– És nem rémisztett meg a gondolat, hogy egy szikével nyúlkáljanak a torkodban? – Szilveszter felhúzott szemöldökkel fordult felém. – Abban pedig azért erősen reménykedek, hogy nem fogok vért hányni semmilyen formában.

– Persze hogy nem fogsz – nyugtattam meg. Már csak az kellett volna. – Fagyit viszont ehetünk. Feltöltöttem vele a mélyhűtőt.

– Már megint ez a többesszám. Még mindig én vagyok abban a kritikus állapotban, hogy rászorulok.

– De én vagyok olyan együtt érző, hogy szolidarítok veled, szívem. Nem akarom, hogy akár csak egy pillanatig is úgy érezd, hogy nem vagyok melletted.

– Mindjárt meghatódom – mormogta Szilveszter. – Egyszer bajba kever majd ez a végtelen nagylelkűséged.

– Maximum begyullad a torkom a sok fagyitól – nevettem fel. – Akkor pedig egyáltalán nem mondhatod majd, hogy fogalmam sincs róla, milyen kínok gyötörnek – idéztem a mondatot, amit már annyiszor hallottam tőle, mikor – szerinte – alábecsültem a fájdalmait.

– Nem veszel komolyan – morogta sértődötten, és az ablaknak döntötte a fejét.

Ismét a szememet forgattam, s inkább már meg sem szólaltam többet, míg haza nem értünk végre. A lakásba belépve Szilveszter megkönnyebbülve sóhajtott fel.

– Elmegyek zuhanyozni – jelentette be, a következő pillanatban pedig már el is tűnt a fürdőszobaajtó mögött.

– Ez teljesen megkattant – motyogtam magam elé hitetlenül. Lepakoltam a konyhaasztalra, majd az égnek emelt karokkal nyújtóztam meg. Egyre melegebb volt, rólam pedig folyt a víz. Így kora délutánra már cseppet sem tűnt jó választásnak a farmernadrág, amit reggel vettem fel, mikor elindultam, hogy hazahozzam Szilvesztert.

Felhajtottam hát egy nagy pohár vizet, majd magamhoz vettem egy doboz fagylaltot és két kanalat. A hálószobába mentem, ott volt a leghűvösebb. A rajtam lévő túl meleg ruhákat egy rövidnadrágra és Szilveszter egyik pólójára cseréltem, majd befészkeltem magam az ágyunk közepére, hogy ott kezdjem el magamba kanalazni a csokoládéfagylaltot. Ez volt Szilveszter kedvence. Közben a laptopomon böngésztem, s vártam, hogy Szilveszter is előkerüljön végre.