Csak Ő Örök

2. Művész úr

SZILVESZTER

A tapsrend végeztével sietősen indultam az öltözőm felé. A haláljelmezem csak úgy lobogott mögöttem, ahogy hosszú lépteimmel végigsuhantam a színház folyosóin. Amint bezáródott mögöttem az ajtó, azonnal ledobtam a kabátomat, és a tükör elé álltam, hogy lemoshassam az arcomat díszítő, töméntelen mennyiségű sminket. A haláljelmez minden négyzetcentiméterét csillám fedte, nem is beszélve a szintén csillám borította póthajamról. Szörnyen idegesített. Hiába volt ez az addigi leghálásabb szerepem, a csillámokkal vívott harcot sokszor szívesen elcseréltem volna. Az agyamra mentek. Meg a szemembe.

Mikor nagy nehezen lemostam az arcom, a már jól begyakorolt gyorsasággal öltöztem át és nyaláboltam fel a cuccaimat, hogy az elsők között hagyhassam el a színházat. Mikor kiléptem a folyosóra, Katába futottam bele.

– Nem mondod, hogy előbb voltam kész, mint te? – kérdezte nevetve, miközben egymás oldalán indultunk el kifelé.

– Tekintve, hogy rajtam háromszor annyi festék volt, mint rajtad, te pedig le sem mostad, gyorsaságban egyértelmű győzelmet arattam – emeltem fel büszkén az állam, ahogy végigmértem a még mindig Elisabeth sminket viselő kolléganőmet. A gyorsaság koronázatlan királya voltam.

– Látszik is, hogy rohantál, ne aggódj – somolygott.

– Miért? – Értetlenül bámultam rá. Lopva végignéztem magamon, de az egyszerű utcai ruhámon kívül semmi különöset nem láttam.

– Azt hiszem, maradt még egy kis festék a füleden – mutatott az arcomra. – Nem tudom, hogy csináltad, ott eredetileg sem kellett volna lennie.

Bosszúsan nyúltam a fülemhez. – ­Nem hiszem el! Sosem tudom rendesen lemosni ezt a cuccot! Most már életem végéig csillogni fogok, mint egy pályatévesztett diszkógömb.

Közben meg is érkeztünk a kijárathoz. Kata haladt tovább, én azonban megtorpantam az ajtótól pár lépésre.

– Te nem jössz, Szilveszter? – fordult hozzám hátra. – Vagy megint kiküldesz engem figyelemelterelésnek?

– Ha nem bánod. – Megpróbáltam a lehető legmeggyőzőbben és legaranyosabban nézni rá. Nagyon nem volt kedvem idegen emberekkel fotózkodni, vagy aláírásokat osztogatni.

– Szilveszter! Ne csináld már! Szörnyen bugyuta fejet vágsz – nézett rám tettetett rosszallással. Imádtam húzni az agyát. – Jól van, megyek... – sóhajtott fel pár pillanattal később, mikor látta, hogy nem fogom megadni magam. – De ugye tudod, hogy nem fogsz tudni mindig elmenekülni az emberek elől? – Erre csak a szememet forgattam. Persze hogy tudtam. De ahányszor csak lehetett, próbáltam kerülni a rajongókat. Azt szerettem volna, ha mindannyian szépen csöndben, magunkban dolgozzuk fel az előadás keltette érzelmeket. Ezt a véleményt azonban sajnos nem túl sok ember osztotta, így folyamatos menekülésre voltam ítélve.

– Akkor holnap – lépett oda hozzám Kata egy gyors pusziért, mielőtt kilépett volna az utcára.

Óvatosan lestem ki, s mikor láttam, hogy a kint várakozók mind odamentek hozzá, arcizmaimat megfeszítve, célirányosan haladva szinte kirontottam az utcára. Senkire nem néztem rá, azonnal jobbra fordultam, hogy minél hamarabb beülhessek az autómba, és eltűnhessek. Még csak esélyt sem akartam adni senkinek, hogy vegye a bátorságot, és megállítson. Egyre távolodtam a művészbejárótól, s már kezdtem megnyugodni, hogy ismét sikeresen megmenekültem.

A következő pillanatban azonban váratlanul kiugrott elém valaki a járdára, s alig tudtam időben megállni, hogy ne rohanjak belé teljes lendülettel. Riadtan kaptam a lány vállához, hogy biztosítsam magam afelől, valóban nem löktem fel. Amikor azonban megláttam az arcát, először nem is akartam hinni a szememnek. Teljesen leblokkoltam, s megnémulva bámultam, mint aki szellemet lát.