Csak Ő Örök

10. Lázálmok

EMMA

Hajnalban ismét csak Szilveszter köhögéssel vegyített beszédére ébredtem.

– Biztos csak álmodik – motyogtam magamnak, s megpróbáltam figyelmen kívül hagyni. Nem ugorhattam mindig azonnal. Meg fog nyugodni nélkülem is.

Néhány perccel később azonban már elvesztettem az önuralmamat, s képtelen voltam tétlenül hallgatni tovább Szilvesztert. Felálltam hát a kanapéról, s elindultam a háló felé.

A félhomályban az ágy közepén heverve pillantottam meg, ahogy a hátán feküdt, egyre csak motyogott maga elé. A szeme csukva volt, s tejesen biztos voltam benne, hogy alszik.

Vigyázva araszoltam közelebb, s ültem az ágy szélére, hogy elérjem a homlokát. A bőre ismét csak izzadt, s tűzforró volt. Remegő kézzel tűrtem félre az arcába hulló tincseket, s tehetetlenül néztem mozgó ajkait, melyeken összefüggéstelen, összefolyó szavak áramlottak kifelé. A szívem összeszorult az arca nyugtalanságától, s egyre csak azon gondolkoztam, talán mégis csak jobb lenne felébreszteni. Aggodalmasan simítottam meg az arcát, s húzódtam hozzá közelebb ültömben.

Majdnem felkiáltottam ijedtemben, mikor Szilveszter ujjai váratlan gyorsasággal fonódtak a csuklómra. – Emma – lehelte fejét oldalra fordítva. Még mindig nem volt magánál, nyilvánvalóan lázálmai voltak. Forró ujjai egyre görcsösebben szorultak a csuklómra, én pedig teljesen mozdulatlanra fagytam. – Emma – ismételte, s most a másik oldalra fordította fejét. – Nem szabadott volna... – suttogta, mitől megállt bennem az ütő. Nem szabadott volna itt lennem, s nem szabadott volna hallanom, amit magán kívül mond. Magára hagyni azonban már nem tudtam, keze továbbra sem eresztett, s a kezemet a mellkasához húzva folytatta. – Azt akarom, hogy soha ne menj el. ... Maradj velem... kellesz nekem... jobban, mint... – Többet már nem értettem, a szavai ismét összefolytak, s értelmetlenné váltak. Amennyit azonban értettem, az pontosan elég volt ahhoz, hogy az egész világ megforduljon velem. Hevesen vettem a levegőt, s mozdulni sem tudtam. Szilveszter szorítása lassan elernyedt, s elengedett. A kezemet azonban nem voltam képes arrébb rakni. Tenyeremet a mellkasán nyugtatva bámultam továbbra is gondterhelten megránduló arcát, s nem akartam elhinni, amit az imént hallottam. Hisz azt mondta, ő nem...

Tudtam, hogy néhány lázálmában elmotyogott szóra nem szabadna alapoznom, ám abban a legutolsó szalmaszálba is belekapni hajlandó állapotomban nem voltam képes nem reménykedni. Nem volt egyértelmű, amit mondott, s nem is volt biztos, hogy józanul is ugyanúgy gondolta volna.

Az utóbbi napokban mást sem csináltunk Corbynnal, csak veszekedtünk, s ez éppen Szilveszter miatt volt így. Miután Corbyn nem tűnt féltékenynek, mikor találkoztak Szilveszterrel, így úgy hittem, elmondhatom neki, hogy Szilveszternél vagyok. Azonban a kapott reakció egyáltalán nem az volt, mint amire számítottam. Én viszont nem voltam hajlandó magára hagyni Szilvesztert, és ezt Corbynnak is megmondtam. Azóta akárhányszor beszéltünk, mindig csak a vita volt belőle, s már legszívesebben csak kinyomtam volna a hívásait. Szilveszter szavai pontosan egy olyan érzékeny pillanatomban értek, mikor nem voltam képes figyelmen kívül hagyni őket. Esélyt jelentettek. Reményt, hogy hiába minden amit hangosan kimond, a szíve mélyén hajlandó lenne újrakezdeni velem.

Szilveszter teste ekkor görcsösen rándult össze, ezzel félbeszakítva a fejemben viharzó gondolatok tömkelegét. Úgy éreztem, most már muszáj lesz felébresztenem, így finoman kezdtem el dörzsölni a vállát.

– Szilveszter? – szólongattam, mire lassan kinyitotta a szemét, s összezavarodva nézett rám fel. Még mindig bágyadt volt, s lapos pislogásai is újra egyre hosszabbá váltak.