Csak Ő Örök

14. Ő itt Szilveszter

EMMA

– Most rettenetesen furcsán érzem magam – szólalt meg Szilveszter, ahogy leparkoltunk a családi ház előtt.

– Miért?

– Szerinted? Korántsem volt... kellemes, mikor legutóbb itt jártam. – Arcán egy szomorkás árny suhant keresztül, ujjai pedig szorosabban fonódtak a kormány köré.

– Koncentrálj akkor a kellemes részére – mosolyodtam el, s simítottam végig a combján. Egyik kezével elengedte a kormányt, s ujjait az ujjaimra fűzve nézett rám.

– Úgy talán kibírom. – Halvány mosoly kúszott a szája szélébe, majd felemelte a kezeinket, hogy gyors csókot adjon a kézfejemre, mielőtt elengedné azt. – Na menjünk.

Csendben kiszálltunk a kocsiból, majd a zár kattanása után a bokrokkal szegélyezett kiskapu felé indultunk, s megálltunk annak barna lécei előtt. Szilveszter már nyúlt volna, hogy csengessen, mikor gyorsan elkaptam a csuklóját, mire ő értetlenül nézett rám.

– Még valamit – dörzsöltem meg zavartan a halántékomat. – Én nem szóltam, hogy te is jössz.

– Hogy tessék? Miért? – Szilveszter megrökönyödötten lépett egyet hátrébb, s vonta össze a szemöldökét. Karjait a mellkasa előtt fonta keresztbe, s úgy várta a választ.

– Vagyis... Azt mondtam, hogy nem egyedül jövök, csak azt nem, hogy veled.

Szilveszter még mindig értetlenül állt velem szemben. – Még mindig nem értem. Miben reménykedtél, hogy elpárolgok, mire ideérünk?

– Na ne szórakozz velem! – sóhajtottam fel, s léptem utána. Nem is akartam elhinni, valóban képes volt így megsértődni néhány pillanat leforgása alatt. – Egyáltalán nem is gondoltam rá, hogy esetleg eltűnnél ezalatt a néhány nap alatt. Egyszerűen csak látni akarom anyám arcát azután, hogy karácsonykor közöltem vele, hogy felejtse el, hogy lesz hozzád bármi közöm. Ha előre elmondtam volna, akkor most a jól begyakorolt „én megmondtam" szöveggel várna, ahhoz pedig semmi kedvem nincs.

– Szóval ilyen hatásvadász belépőt szeretnél? – vigyorodott el Szilveszter most már huncut fénnyel a szemében. – Akkor jobb ötletem van. Azt hazudjuk, hogy nem vagyunk együtt, aztán a semmiből...

– Na most már nem kell gúnyolódni, jó? – nevettem, s csaptam a vállára. – Csak viselkedj úgy, ahogy egyébként is tetted volna. Ennyi. – Azzal már rá is tenyereltem a csengőre. A zár pillanatokon belül kattant, s még fél úton sem jártunk a rövid járdaszakaszon, mikor anyukám lépett ki az ajtón

– Emma! Pont jókor, me... – félbeszakadt a szó, mikor meglátta, hogy nem egyedül közeledek.

– Csókolom – köszönt Szilveszter olyan hangon, melytől leginkább nevetni lett volna kedvem. Abszurd módon sok bizonytalanságot éreztem a hangjában. Abban a pillanatban sokkal inkább hasonlított egy kissé megszeppent kisfiúra, mint felnőtt férfira.

– Anya, gondolom emlékszel még.... Ő Szilveszter – simítottam meg a mellettem álló férfi vállát.

Anya összezavarodva kapkodta a fejét köztem és Szilveszter között. – Együtt? – kérdezte végül röviden.

– Én úgy tudom – bólintott Szilveszter, s halványan mosolyodott el, ahogy rám sandított. – Nagyon nehéz ám tőlem végleg megszabadulni.

Anya másodpercek leforgása alatt megszabadult zavartságtól, s töretlen energiával folytatta ott, ahol Szilveszter felfedezése előtt abbahagyta. – Több csókolomot nem vagyok hajlandó elfogadni – jelentette ki, azzal szélesre tárta az ajtót. – Gyertek be, pont most sült ki a hús.