Csak Ő Örök

11. Csak Ő örök

EMMA

Szilveszter a saját pulcsijával a kezében nézett rám, s hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék neki. Évekkel azelőtt adta nekem azt a pulcsit, s mikor szakítottunk, ő nem vitte magával. Mikor észrevettem, késő lett volna már visszaadni neki. Azt, hogy miért cipeltem magammal ennyi éven keresztül, még magam sem tudtam biztosan. Talán könnyebb volt úgy elengedni, hogy tudat alatt egy darab mindig velem volt belőle. Most azonban teljesen megfeledkeztem róla, s zavartan néztem Szilveszter szemeibe, kinek előző szavai már magukban zavarba hoztak.

– Ezt megtartottad? – kérdezte oldalra biccentett fejjel.

– Nem volt szívem kidobni – mondtam halkan.

– Akkor döntsd el most – lépett közelebb Szilveszter, s tartotta fel a pulóvert. – Marad vagy megy?

Némán bámultam rá, s a kezében tartott ruhadarabra. Teljesen kétségbeestem, s hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak. Hallottam, amit álmában mondott, hallottam, amit most mondott, és tudtam, hogy ha most azt mondom, marad, akkor Szilveszter is maradni fog, s ez sokkal több most, mint egy pulcsi. Igent akartam mondani. Azt akartam, hogy velem maradjon, a hirtelen kérdés azonban teljesen összezavart, s lefagytam. Talán mégis csak a pulcsira vonatkozott.

Addig bámultam némán, míg Szilveszter egy sóhajtással a kezembe nem nyomta a pulóvert. – Talán már nem is jó rád – mosolyodott el, feloldva a közöttünk ülő kínos csendet.

– Dehogyisnem jó! – hördültem föl, majd gondolkodás nélkül bújtam bele a pulóverbe, s szinte azonnal az arcomhoz emeltem az ujját, hogy beleszagoljak. Nyilván nem volt már Szilveszter illata, mégis kissé csalódottan engedtem vissza a kezemet. Szilveszter felvont szemöldökkel nézett rám, mire csak megvontam a vállamat. – Látod? Jó rám.

Szilveszter csak bólintott, majd megrázta a fejét, s elindult kifelé a szobából. – Főzök ebédet – jelentette ki, s meg sem állt a konyháig, ahol az egyik székre dobta a kabátját, majd rögtön a mosogatóhoz lépet, hogy kezet mosson.

– Szilveszter... nem kell – követtem, s álltam meg vele szemben, a pult túloldalán.

– Nem kell, de én szeretném – mondta, miközben rám sem nézett, csak elkezdett a hűtőben pakolászni.

Egyre idegesebbé váltam, s frusztráltam gyűrögettem a pulóver ujját. Tudtam, hogy elrontottam, s tudtam, hogy valahogyan jóvá kell tennem. El kellett mondanom neki, de fogalmam sem volt, hogyan, vagy hogy mi lesz a reakciója. Már semmiben sem mertem bízni.

A gondolatmenetet a hűtőajtó fájdalmas csapódása szakította félbe, mire összerezzentem, s felkaptam a fejemet. Szilveszter vett egy mély levegőt, majd megfordult, s a széken pihenő kabátjához sétált.

– Emma... – kezdett neki jóval szelídebben, mint ahogyan addig beszélt. Ez a hangja már megnyugtatott, s ha ez nem is volt igaz, de elhitette velem, hogy minden rendben. – Én adni akartam neked valami – mondta, miközben a kabátja belső zsebéből egy réginek látszó, lilásbarna papírba kötött könyvet húzott elő. – Nem tudtam, hogy megvan-e még. De ha meg is van... van benne valami csak neked. – Megkerülte a pultot, s határozottan nyújtotta felém a kis könyvet.

– Szilveszter, tényleg nem kellett... – Azt akartam mondani, hogy nem kellett volna, ám amikor elolvastam a könyv címét, hirtelen megdobbant a szívem. – Te erre... tényleg emlékeztél? – hebegtem a könnyeimmel küzdve. Biztos voltam benne, hogy a közelmúltban egyáltalán nem említettem neki ezt a könyvet.

Meg akartam őt ölelni, ám Szilveszter megszólalt, mielőtt felé léphettem volna. – Nyisd ki!

Remegő kézzel nyitottam ki a könyvet, mire az első oldalon Szilveszter betűit ismertem fel kék tintával a papírra vetve.