Csak Ő Örök

9. Mentolos kenőcs

EMMA

A kanapén ülve, kezemben egy bögre teával vártam, hogy Szilveszter kijöjjön a fürdőből. Ha már annyit főztem, úgy voltam vele, hogy nekem is jólesne. Szilveszternek is kikészítettem egy bögrével a dohányzóasztalra, hogyha előkerül, a kezébe adhassam. A háló, a fürdő és a konyha mind ugyanarról a rövid folyosóról nyíltak, így csak pár pillanatra láthattam Szilvesztert, ahogy a derekára csavart törölközőben átlép a másik szobába. Hosszan bámultam a maga mögött nyitva hagyott ajtóra, s közben teljesen meg is feledkeztem magamról.

Mikor Szilveszter váratlanul lépett ki az ajtón, zavartan kaptam félre a fejemet, mintha egészen addig nem utána bámultam volna. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a jelenlétével.

– Miért nem mondtad, hogy már hajnali fél öt van? – kérdezte Szilveszter, ezúttal már egy másik, szorosabb melegítőben és fekete rövidujjúban.

– A szemed alig tudtad nyitva tartani, szerinted lett volna értelme a pontos idő bemondásával kezdenem?

– Talán igazad van – biccentett, s dobta le magát mellém a kanapéra. – De miért maradtál itt? – ráncolta a szemöldökét, miközben az asztalon várakozó bögréért nyúlt. – Nem várhatom el tőled, hogy rám pazarold az idődet. Aludnod kéne ilyenkor, nem engem ápolni. – A hangja még mindig taknyos volt, s ez valahogyan sebezhetőbbé, aranyosabbá tette.

Kissé megilletődve játszottam a rajtam lévő kapucnis pulcsi redőivel. – Nem mertelek egyedül hagyni. Nagyon rosszul voltál, és én... aggódtam érted. – A hangom elhalkult a mondat végére, s felforrósodott arccal pillantottam fel Szilveszter szemeibe. A kissé elnyúlt, kínos pillanatot a Szilveszterből felszakadó hurutos köhögés szakította félbe.

– Emma... Én komolyan gondoltam, amit mondtam – nézett a szemembe ismét, mikor szóhoz jutott.

– Amit mikor mondtál? – Annyi mindent mondott már nekem, most mégis biztos voltam benne, mire gondol.

– Tudod te – mondta, s szorosabban fonta ujjait a bögréje köré. – Ne legyél velem kedves csak azért, mert beteg vagyok. A láztól és a köhögéstől még nem válik semmissé, hogy bunkó voltam veled. De szeretném, ha tudnád, hogy ha a közlés módja nem is.... állta meg a helyét, de valóban így gondolom. Én nem akarok...

– Érthetően elmondtad, mit akarsz – bólintottam a zavaromat és csalódottságomat leplezve. Egészen idáig gyermeteg módon reménykedtem, hogy a bocsánatkérése mögött egy vallomás rejtőzik. De jobb volt ez így. – Egyetértek veled – biztosítottam, még ha fájt is kimondani. – De ettől függetlenül, ha megkérsz, akkor sem fogok most elmenni. Nem azért, mert sajnállak, hanem mert törődöm veled, és nem akarom, hogy egyedül legyél betegen.

– Pedig hidd el, hogy nem halnék meg.

– Arra nem vennék mérget – nyeltem vissza egy ásítást.

– Aludtál te? – rakta le a bögrét, és döntötte félre a fejét egy szippantás kíséretében.

– Persze – hazudtam gondolkodás nélkül. Nem akartam, hogy tudja, csak azzal voltam elfoglalva, hogy nyugtalanul hallgassam a köhögéseit.

– Nem eleget – állt fel. – Én most inkább visszafekszem, de szerintem te is aludd ki magadat. Jó éj... hajnalt – mosolyodott el futólag, azzal elindult vissza a hálóba. – És Emma... – fordult még vissza. – Én tényleg nagyon hálás vagyok neked.

Amint eltűnt a szemem elől, arcomat a tenyerembe szorítva roskadtam előre. Legszívesebben üvöltöttem volna tehetetlenségemben. Akartam őt, pedig nem szabadott volna. Magamat kínoztam azzal, hogy maradtam, de egyszerűen csak jobban szenvedtem volna abban a tudatban, hogy Szilveszter egyedül fekszik lázasan, és egy lélek sincs mellette. Sejtettem, hogy ez az érzés nem fog hamar elmúlni, ám abban bíztam, hogy talán mire Szilveszter meggyógyul, én is kigyógyulok az utána való reménytelen vágyakozásból.