Csak Ő Örök

8. Hidegzuhany

EMMA

Corbyn és Ashley elsején hazarepültek, én pedig egyedül maradtam. Magányosan feküdtem éjszaka a sötét szobában, és ekkor is csak Szilveszter járt a fejemben, s a félbehagyott mondata. Nem volt lehetősége végigmondani, és egyre csak azon szorongtam, hogy nem tudtuk megbeszélni a dolgot.

Mikor Szilveszter neve megjelent a telefonom kijelzőjén óriásit ugrott a gyomrom, s hosszú időbe telt, mire fel mertem venni. Ahogy meghallottam a hangját, azonnal tudtam, hogy baj van. A hangja akadozott, rekedt volt és erőtlen. Igaz, csak annyit kért, hogy lázcsillapítót vegyek neki, de így, a telefonon keresztül is egyértelmű volt, hogy hiába mondja, hogy csak egy kicsit van szarul, a valóság ennél jóval komolyabb, hisz hallottam hogyan koccannak össze a fogai a láztól, s hogyan próbálja meg visszafojtani a köhögést.

Minden korábban történt dolgot félresöpörve nyugtattam meg, hogy azonnal indulok, s egy órán belül már ott is leszek. Azonnal a boltba rohantam, majd a patikába, hogy aztán amilyen gyorsan csak lehet, Szilveszterhez siessek.

Az ajtaja azonban zárva volt, így kénytelen voltam felhívni, hogy bejuthassak valahogyan. Hosszan csengett ki a telefon, s ettől csak még idegesebb lettem. Tudtam, hogy ez most nem a nagy beszélgetésünk pillanata lesz, de még így is tartottam tőle, milyen lesz a szemébe nézni. A hangja – ha ez lehetséges volt egyáltalán – csak még rosszabb volt, mint amikor legutóbb beszéltünk. Aggasztóan sokkal azután, hogy lerakta a telefont, hallottam, ahogy fordul a kulcs a zárban, majd lassan kinyílt az ajtó, és megláttam őt.

Már az első, futó pillantásra is szörnyen betegnek látszott. Egy fehér hosszúujjú póló volt rajta fekete melegítővel. Szemei alatt óriási karikák húzódtak, a haja kócos volt, beesett arcát pedig a láz pírja festette vörösre.

– Jézusúristen, Szilveszter! – hagyta el a számat, ahogy megláttam. – Értem én, hogy most csak kicsit vagy szarul... De mi lesz, ha majd nagyon szarul leszel? A temetőbe kell utánad mennem? – Hirtelen már semmi nem számított, csak az, hogy ő jól legyen. Kezemet a homlokára tapasztottam, mire megkönnyebülten sóhajtott fel. A bőre szinte tüzelt.

Ahogy beléptem a lakásba, Szilveszter kissé megszédülve hátrált meg. – Köszönöm, hogy segítesz – nyitotta szóra cserepes ajkait. A szemében hála csillant, de a hangja minden szóval egyre elhalóbb volt.

– Szerintem most az lenne a legjobb, ha visszafeküdnél – javasoltam aggodalmasan, majd segítettem neki visszatámolyogni az ágyáig, miközben a szédülés kerülgette. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy Szilveszter ismét a takaró alatt van, elindultam vissza a konyhába a gyógyszerekért.

Egészen addig csak egyszer voltam Szilveszter lakásán, akkor is csak néhány perc erejéig, mikor felkísértem, hogy beugorjon valamiért. Csak a nappaliig jutottam akkor, így most kissé bizonytalanul mozogtam. Alapjáraton Szilveszter valószínűleg rendet tarthatott a lakásban, ám most inkább tűnt rendetlennek. A mosogatóban koszos edények álltak, a kanapén pedig egy halom szennyes díszelgett. A hálószobában, a franciaágy végében hevert egy újabb kupac szennyes, az éjjeliszekrényén pedig pár üres bögre és zsebkendők garmada.

Szilveszter konyhájában forgolódva viszonylag rövid idő alatt kiismertem magamat, s a pult sarkán álló vízforralóra bukkanva azonnal teafőzésbe kezdtem. Amíg a víz melegedett, addig egy poharat vettem elő, s azt vízzel megtöltve, lázcsillapító társaságában vittem be Szilveszternek, kit még mindig rázott a hideg.

Nagy nehezen lenyelte a tablettákat, majd ismét visszafeküdt, és magára húzta a paplant. Ahogy szórakozottan végignéztem a szobán, a tekintetem megakadt egy, az ágy végében összegyűrődött pokrócon. Fogtam, és azt is ráterítettem Szilveszterre, mielőtt magára hagytam volna.