Csak Ő Örök

22. Az éjszaka leplén

– Szerintem maradunk még, megvárom míg Szilveszter... – Kriszti hirtelen hallgatott el, mikor beléptem a nappaliba. Késő délelőtt volt, én pedig alig pár perce keltem fel. Pizsamában voltam még, s csak azért jöttem ki a szobából, hogy magamhoz vegyek két bögre kávét, és aztán visszatérjek a még alvó Szilveszterhez.

Kíváncsian vetettem vállamat az ajtófélfának, s kívántam jó reggelt.

– Mi van Szilveszterrel?

– Semmi – legyintett Kriszti zavartan, majd Csaba felé sandított.

Ők ketten a kanapén ültek, Szilveszter apukája a tévével szemben, a hintaszékben, Máté pedig a szőnyegen hasalt, és régi játékautókat tologatott.

– Szilveszter ébren van már? – kérdezte Máté vigyorogva.

– Még alszik – válaszoltam. – De biztosan örülne neki, ha te ébresztenéd fel – kacsintottam rá, majd intettem neki, hogy nyugodtan induljon el Szilveszterhez. Máté izgatottam pattant fel, és hagyta magára az autóit. Kirohant a szobából, én pedig halvány mosollyal az arcomon néztem utána. – Nem értem, miért mondjátok mindig, hogy olyan rossz. Nagyon aranyos kisfiú.

– Többségében – bólintott Csaba. – Várd meg az első hisztit.

– Nem, köszönöm – nevettem, s közben elindultam a konyha irányába. – Soha nem tudtam jól kezelni a hisztiket. Ha egy gyerek sír, én eltűnök. Lehetőleg minél messzebb.

Kriszti is csatlakozott hozzám a konyhába vezető úton. – Szerencséd van, mert Szilveszter jól kezeli – mondta. – Meglepően jól.

Mindketten öntöttünk magunknak a gázrózsán várakozó teli kávéfőzőből, majd a konyhaasztalhoz ültünk le.

– Úgy vettem észre, hogy Szil... nagyon jól elvan Mátéval.

– Nagyon aranyosak – bólogatott. – Máté pont olyan rosszcsont, mint Szilveszter volt. Szilveszter pedig mintha visszafiatalodna a közelében. Szeretik egymást – mosolyodott el szinte már meghatottan. Elfojtott egy kisebb kuncogást, és belekortyolt a kávéjába.

– Látom. – Idegesen dörzsöltem meg a kezemet. – Úgy gondolod, hogy... hogy Szilveszter örülne, ha lenne egy saját gyerekünk?

– Nem ezt mondtam. – Úgy ráncolta a szemöldökét, mintha azon tűnődne, valami rosszat mondott-e akaratán kívül.

– Tudom, tudom, csak... Amióta csak itt vagyunk, Szilveszter olyan szokatlanul viselkedik velem, mintha elhallgatna valamit. Közben pedig nézem őket Mátéval, és... Én még nem igazán gondolom, hogy itt lenne az ideje. De félek, hogy ő...

– Félreérted – vágott közbe Kriszti. Biztatóan simította meg a felkaromat. – Hidd el, hogy Szilveszter megmondaná, ha ez lenne a helyzet.

– Biztos vagy benne?

– Száz százalékosan.

– Akkor jó – sóhajtottam, és felálltam az asztaltól. – Köszönöm szépen.

Még mindig nem éreztem magam nyugodtnak.

Elkészítettem Szilveszter kávéját, majd elindultam vele a hálószoba felé. Az ajtó résnyire nyitva volt, odabentről pedig Máté és Szilveszter hangja szűrődött ki.

Mikor beléptem, Szilveszter félbehagyta a mondatot. – Emma! – vigyorgott rám. – Máté azt mondta, te uszítottad rám.

– Lehet, hogy igaza van – nevettem. – Hoztam neked kávét. – Leültem melléjük az ágyra, és egy rövid csók közben Szilveszter kezébe nyomtam a bögrét. – Hát ti?