Az éjsötét szemek is csilloghatnak

Vallomások

Tekintetét gondolkozás nélkűl emelte abba az írányba amerre Alan. A pár percel ezelőtt látott teljesen üres kertben, most volt egy matrac. Tele párnákkal és pokrócokkal.  Az egyik párnán pedig ott hevert a könyv, amit befejezetlenül hagyott a nappaliban. A lámpa halványan világította meg a kis fekhelyet, ezzel is romantikusabbá téve azt. Octavia döbbenten meredt az üveg ajtóra, ezzel kicsit sem leplezve meglepettségét. Óvatosan a mellete álló felé fordúlt, majd annak szemeit kereste némán.
Alan is hasonlóan a lány tekintetét követte, mikor aztán össze találkozott azzal halványan elmosolyodott. Octavia hangosan sóhajtott, majd fejével a férfi mellkasának dőlt.

-Köszönöm.-felelte halkan.

A tanár hátrébb lépett és elhúzta az üveg ajtót, lassan kisétált, majd a tökéletesre nyírt füvön elhelyezte a boros poharakat. Kérdően fordúlt az ajtó irányába, ahol a lány még mindig egyhelyben állt, és épp őt bámúlta.

-Min gondolkozol?-érdeklődött a férfi.

-Gondolkozok?-kérdezett vissza értetlenűl a lány.

-Igaz is, neked nem szokásod.-felelte gúnyolódva, mire mindketten nevetni kezdtek.

Szép lassan mindketten betakaróztak, és hanyat fekve az eget kezdték bámulni. Octavia egy kis idő után, újra a kezébe vette a könyvet, majd olvasni kezdett. Feje Alan mellkasán pihent, aki közben a horizontot bámúlva, figyelte a napfelkelte első színes sugarait. A lány gondolatai egy idő után elkalandoztak és képtelen volt újra a könyvre figyelni.

-Van valami baj?-kérdezte a szokásos hangjánál is reketebben.

-Miért lenne?

-Legalább tíz perce bámulod ugyan azt az oldalt.-folytatta tovább ugyan azon a monoton hangon.

-Csak nagyon magával ragadott ez a jelenet.-hazudott borzalmasan a diák.

-Komolyan nekem akarsz hazudni?-kérdezte cinikusan a férfi.
-Mond el mi a baj. Kérlek!-mondta kedvesen, amin nem csak a lány, de saját maga is meglepődött.

-Nem tudom, hogy mondhatnám el. Emlékszel arra amikor először voltam itt? Megemlítettem azt, hogy vannak dolgok amiket nem akarok elmesélni. -kezdett bele nagy nehezen Octavia.

-Igen emlékszem.

-Nos úgy tűnik azok a dolgok, nem igazán hagynak nyugodni.-mondta, majd kissé hisztérikusan felnevetett.

-Szeretném, ha mindent elmondanál nekem, de faggatni nem szeretnélek.-szólt őszintén a férfi.

-Őszintén, amúgy mi van kettőnk közt?-kérdezte, miközben felült a matracon. A vállára terített egy pokrócot, majd kérdően a tanárra nézzett.

-Tudod jól, hogy nem vagyok az a nagyon érzelgős fajta.-felelte hanyagul, majd ő is felült. Az ő felső testét nem takarta semmi, és nem is állt szándékában most sem változtatni ezen a tényen.

-Nem tudnál egy kicsit többet mondani?-kérdezte Octavia, miközben tekintete akaratlanúl is a férfi csupasz bőrére vándorolt.

-Miért lett hirtelen ez ilyen fontos?-emelte fel a hangját Alan

-Azért mert téged is érinthet.

-Mit akarsz tőlem hallani Octavia? Talán azt, hogy veled szeretnék családot alapítani, amint vége ennek az egész rémálomnak?-kérdezte dühösen.

-Igaz lenne?-kérdezte kissé szomorúan.

-Igaz.-mondta a férfi és a lányra mosolygott, annak reményében, hogy egy hasonló gesztust kaphat.