Az éjsötét szemek is csilloghatnak

"A legjobb tanítvány"

Alan sosem ébredt még olyan kellemesen, mint az nap reggel. A vasárnapjait futással szokta kezdeni, hogy felébredjen, de most nem érezte, ennek szükségét. Teljes testében érezte a könnyedséget. Tudta jól, hogy az éjszakai megkönnyebülése miatt szállt egész tudatára a felhőtlen jó kedv.

Percekig csak feküdt mozdulatlanul, és figyelte, ahogy a nap fénye, egyre jobban bekúszik az ablakon. Mikor a fényár megtört az üvegen lévő hajszálvékony karcoláson, az egész szobát megvilágították a szívárvány színei.

Alan ezt a pillanatot elégelte meg magának, és egy hangos sóhaly kiséretében, kimászott az ágyból. Szívesen maradt volna még, a meghittség lágy csendjében, viszont az élénk árnyalatok, amik most a szoba falain táncoltak, elvették a kedvét a pihenéstől. Nem rajongott annyira a világos színekért, inkább a sötétebbeket preferálta. Nem csak a feketét, hanem a méreg zöldet, és a barnát is nagyon kedvelte. A szobája és maga az egész ház, sem tükrözött mást.

Nem akart felöltözni, szívesebben mászkált volna alsómadrágban, de úgy érezte, hogy nem kellene a lányt korán reggel zavarba hoznia. Felkapott magára egy pólót, és egy szürke melegítő nadrágot.

Mikor kilépett a szobából megérezte a kávé illatot, biztos volt benne, hogy Octavia a konyhában fogja várni. Egy pillanatra elkalandoztak a gondolatai, úgy érezte hozzá tudna szokni, ha egy ilyen gyönyörű nő minden reggel friss koffeinnel várná.

Egy hatalmas mosollyal lépett be a helységbe, azonban ott nem várt rá senki. Minden úgyan olyan volt, mint máskor, annyi különbséggel, hogy az asztalon volt, egy bögre kávé és mellette egy papír fecni.

Nem tudta volna megmondani, hogy meddig állt az ajtóban, mire sikeresen rávette magát, hogy közelebb lépjen. Az üzenetre az volt írva:

Ne haragudj, hogy köszönés nélkül mentem el, de te még aludtál, engem pedig sürgetett az idő.

"A legjobb tanítványod"!!!

Alan az aláíráson felkacagott, viszont a többin nem volt mit mosolyognia. Nem értette, hogy diákja miért távozott ilyen sietősen.

Mióta felébredt még az időt sem nézte meg. Úgy gondolta, hogy biztos korán van még, viszont amikor felpillantott a fali órára, teljesen elállt a lélegzete. Az idő pontosan ütötte a 15:00 órát. Tudta jól, hogy ezzel új rekordot döntött, sosem aludt még ilyen sokáig.

Helyet foglalt az egyik széken, és a kávéért nyúlt. Amint a szájához emelte és megérezte, hogy milyen hideg, azonnal vissza is rakta az asztalra. Biztos volt benne, hogy Octavia már nagyon régen elmehetett.

-Miért sietett?-kérdezte magától hangosan.

Percekig csak ült, és bámúlta a hátra hagyott üzenett. Érzelmes idiótának tartotta magát, amiért hiányolta a lányt. Tudta, hogy ő nem érezhet így senki iránt, neki nem lehet gyenge pontja.

...

Egyszer csak villámcsapásként érte a tudat. Még annó megbeszélte Lucianoval, hogy minden vasárnap ebéd időben telefonál, annak érdekében, hogy személyesen is megbeszéljék az új fejleményeket. Tudta jól, hogy a mait sem hagyhatja ki, hiába, hogy rég elmúlt dél.

Abban a pillanatban pattant fel a székből, és indult el az emeletre. Az irodájában volt az a telefon, amin keresztűl leszokta bonyolítani ezeket a beszelgetéseket.

....

-Jelszó?-kérdezte egy férfi hang, miután Alan hívását fogadták.

-Cosa Nostra a Mi ügyünk