Az éjsötét szemek is csilloghatnak

Töredék a halálról

-Mennyi az idő?-kérdezte ijedten

-Már elkéstél.-vállat vont Alan, mit sem törődve Octavia utolsó két órájával.
-Edward biztos elintézi neked.-felelte, és a lány dühös arcát látva elmosolyodott.

-Ez nem vicces, szerinted örülne, ha most kézen fogva besétálnánk hozzá?

-Nem, de az elég vicces, hogy pont ezt fogjuk tenni!- mondta nemes egyszerűséggel, miközben még mindig a nő lába között állt.

-Megőrűltél? Komolyan elmondanád, hogy miért késtem el az óráimról?

-Azt nem, de mivel a délutánt nálam töltöd, így bekellene jelentened, hogy az utolsó órádról eljössz, és...

-És te mikor is döntötted el, hogy nálad töltöm a délutánt?-szakította félbe tanára mondandóját.

-Pontosan akkor, amikor a teremben lehajoltál azért a tollért!-szólt végűl,  miközben lesegítette Octaviát az asztalról.

Mindketten felöltöztek, és az egyben maradt ruháikban léptek ki az irodából. A folyósok teljesen üresek voltak, csak a cipőjük kopogása zengte be az egész emeletet. Az igazgatói iroda előtt megálltak, hogy egy utolsó néma biztatás után belépjenek, de éppen ekkor robogott ki az idős férfi, és így kis híján neki szaladt a párosnak.

-Jó napot Mr.Enderson.-köszönt illedelmesen a fiatalabb férfi.

-Ne haragudjatok, de nagyon kell sietnem.-mondta Edward, miközben a papírokat rendezgette a kezében.

-Elszeretnék menni az utolsó két órámról!-Octavia reménykedve tekintett fel a nagyapjára, aki eközben az órájára pillantott, és hangos nevetésbe kezdett.

-Drága szívem, már csak egy órád lenne, ezért nem tudlak kettőről elengedni, csak egyről.-felelte kacéran mosolyogva.
-Menj csak, majd elintézem.

Octavia egy könnyed mosollyal köszönte meg, majd a mellette állóra tekintett fel.  Már fordúltak volna meg, amikor a férfi elkapta Alan karját, és közelebb húzta magához.

-Vigyázz rá!-felelte utasító hangon.

A fiatal nő félve nézte a két tanárt, akiket most éppen pillanatok választottak el, a verekedéstől. Végűl a szemkontaktust az igazgató szakította meg, amikor az unokájára nézett.
-Majd elmondom anyádnak, hogy meg volt!-somolyogva kacsintott, és elindult a folyosón.

-Hogy értette, hogy megvolt?-kérdezte Alan, miközben kinyitotta Octavianak az ajtót.

-Te voltál meg.-felelte nemes egyszerűséggel, majd jót mulatott a férfi értetlen tekintetén.

....

A délután folyamán ki sem szálltak az ágyból, mindketten teljesen elégedettek voltak a helyzettel, semmi másra nem volt szüksegük, csak is egymásra.

-Elmeséled mint jelentenek?-kérdezte Octavia, miközben ujjaival a tetoválások vonalát rajzolta át.

-Ez egy dal kottája.-mutatott a mellkasára.

-Ismerem?

-Nem.-felelte a férfi, és észrevehetően feszültebb lett az új téma miatt.

-Miért nem? Úgy gondolod nem ismerem elég jól a művészeteket?-kérdezte fel háborodva

-Tudom, hogy jól ismered a művészetet és az idodalmat, de ezt...

-De?

-...nem ismerheted, mert én írtam.-szólt  Alan semleges hangon, miközben a lány meztelen hátát cirógatta.