A vérfarkas lánya

3. A támadás

"i survive
somehow i always do"

(Lilyana szemszöge)

Másnap elhatároztam, hogy elmegyek Maddisonhoz és megmutatom neki Vadócot, a hiúzomat. A lány azon kevesek egyike aki tud az összes állatomról.
Mielőtt elindultam, Vadócot beraktam a belül mágiával megnagyobbított táskámba, a többi állat közé. Maddyék a város másik felén laknak, így gördeszkával körülbelül negyed óra mire odaérek. 

A város csendes volt. Ostobaság lett volna az emberek számára ha a kényelmes légkondicionált lakást hátra hagyva kijönnek akár egy percre is a fullasztó negyven fokra. A fagyizó előtt elhaladva azonban mégis észrevettem egy anyukát a kislányával a napernyők alatt. Homlokuk csillogott a verejtéktől, s a hatalmas hőség miatt a kislány boldogan kanalazta magába a fagylaltkelyhét. Feljebb toltam a napszemüveget az orromon, miközben a forró menetszél a vállam mögé fújta a hajamat.
A Maddisonék házáig vezető út felénél furcsa bizsergő érzés támadt a tarkómnál. Lassítottam a tempón és körülnéztem. Közel s távol egy lélek se volt az utcában, viszont én mégis úgy éreztem hogy valaki figyel. Idegesen tovább indultam, majd miután befordultam egy sarkon, leszálltam a gördeszkámról. Már csak egy utcányira vagyok; a földszintes családi házak között már látni lehet Maddyék emeletes házának erkélyét.
A bizsergő érzés nem múlt el, sőt, egyre erősödött. Gyorsabban szedtem a lábamat; a halántékomon gyöngyözni kezdett a verejték és sokkal többször néztem hátra mint azt a helyzet megkívánta. Lehet hogy kezdek kissé paranoiás lenni...
Köpeny suhogása rántott ki a gondolataimból. Olyan halk volt hogy egy normális ember meg se hallotta vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyta volna. Gondolkodás nélkül pördültem meg és a hirtelen mozdulatom miatt a piros fénycsóva célt tévesztett. Barna, kapucnis talárt viselő alak állt előttem, a nyári hőség ellenére kesztyűt viselt, s pálcáját a mellkasomra szegezte. Egy pillanatra mind a ketten megdermedtünk; a támadómat minden bizonnyal meglepte hogy kitértem az átka elől. Aztán a kezében hirtelen megmozdult a pálca, s én abban a pillanatban futásnak eredtem.
Eszembe sem volt Maddisonék házához rohanni, ugyanis Maddy szülei most Londonban vannak és ha odavezetném a támadómat, Maddison is veszélybe kerülne. Nem tudnánk egyedül megvédeni magunkat, teljesen tehetetlenek lennénk.
És hogy ki ez az alak aki üldöz? Valószínűleg ismét Greyback egyik embere. Mióta a vérfarkas megölte apámat és az Azkabanba került miatta, a csatlósai állandóan a legváratlanabb pillanatokban bukkannak fel hogy engem is kinyírjanak. Biztos bosszúból teszik, amiért most az imádott főnökük egy cellában rohad valahol a semmi közepén; vagy lehet hogy alapból is ez volt Greyback terve, csak most nincs itt hogy végrehajtsa így másokkal végezteti el a piszkos munkát.
Végigrohantam egy mellékutcán ami egy parkba vezetett, s már egyre közelebbről hallottam a támadóm lépteit; úgy tűnt hogy egy pillanatra sem tévesztett szem elől. Átvágtam a harmatos füvön, majd keresztülfutottam egy tulyasoron de sehogy sem tudtam lerázni a csuklyás alakot. Átugrottam egy padon, a támadóm pedig utánam küldött egy átkot. A fénycsóva ismét célt tévesztett s ezúttal a padba csapódott bele. Hátrapillantva még láttam ahogy a deszkákon mágikus zöld lángok csapnak fel, aztán befordultam egy sarkon.
A csuklyás alak lemaradt én pedig ezt a pillanatnyi előnyt kihasználva gondolkodás nélkül beugrottam egy két méteres hirdetőtábla mögé. Lihegve nekidöntöttem a fejem a plakátot tartó fémrudaknak és próbáltam kitalálni valamit. Nem tudtam gondolkodni, a szívem a torkomban dobogott és a hirtelen jött adrenalin lökettől remegtek a végtagjaim. És a helyzeten az sem segített, hogy a következő pillanatban valaki a karomnál fogva berántott egy sikátorba.
Egy kéz a számra tapadt, a hátam pedig a hideg kőfalnak simult. Ki akartam szabadulni a szorításából de amikor felhangzottak a csuklyás alak léptei az utcán, megdermedtem. A támadóm szitkozódva elrohant a sikátor előtt, ahol rejtőzködtem, majd pár pillanat múlva halk pukkanással dehoppanált. Újra csend telepedett a városra, s abban a pillanatban hogy az előttem álló keze lecsúszott a számról, előkaptam a pálcámat és a torkának szegeztem. Lehet hogy nem tudom még használni de ezt ő nem tudhatja...
- Ki vagy? - kérdeztem enyhén remegő hanggal.
- Lumos.- felelte, mire fény gyúlt a sötét sikátorban.
A szívem kihagyott egy ütemet és azt hiszem még soha nem örültem senkinek ennyire.
- Remus.? - kérdeztem nem kicsit meglepve, és leeresztettem a pálcámat.
Tudtam. Tudtam hogy ő is varázsló.
- Hogy kerülsz ide? - én magam sem értettem miért suttogok.
- A sarkon van egy könyvesbolt. Ott voltam amikor megláttam az ablakból két rohanó alakot. Normális emberek nem szaladgálnak kint a parkban negyven fokban. - a fiú ajka mosolyra húzódott. - És a muglivilágban nem égnek zöld lánggal a padok.
Erre már elnevettem magam.
- Köszönöm. - mondtam és rettentő hálás voltam a fiúnak amiért megmentett.
- Tűnjünk el innét. - indítványozta Remus, majd kilépett a sikátorból.

A sikátorból egyenesen Maddisonékhoz indultam és ragaszkodtam hozzá hogy Remus is velem tartson. Egyrészt mert nem akartam hogy egyedül induljon haza amíg a csuklyás alak még valahol a városban van; másrészt pedig mert rengeteg kérdésem volt hozzá.
- Szóval te is idén mész a Roxfortba? - kíváncsiskodtam, mert nem tudtam eldönteni hogy velem egy idős e vagy netán egy-két évvel idősebb.
- Igen. - bólintott egy halvány mosollyal miközben az utcát pásztázta. - Szerinted te melyik házba fogsz kerülni?
- Hát szerintem a Hollóhát vagy a Hugrabug. Apukám hugrabugos volt és mindenki azt mondja hogy rettentően hasonlítok rá. - emlékszem vissza egy pillanatra a családi összejövetelekre, ahol minden ismeretlen rokon úgy vélte hogy olyan vagyok mint az apám.
Apád lánya vagy. Ezt mondogatták, s a hangszínükbe mindig undor és nemtetszés vegyült.
- Anyám mardekáros volt. - folytattam, elhessegetve a rossz emlékeket. - De ha oda kerülök akkor biztosan levetem magam a kastély egyik tornyából.
Remus halkan felnevetett.
- És a Griffendél? - kérdezte.
- Nem hinném hogy elég bátor lennék hozzá. - ráztam meg a fejem miközben becsengettem Maddisonékhoz.
A gondolataim visszatértek az alig fél órája történt támadáshoz és eszembe jutott mennyire féltem amikor megpillantottam a csuklyás alakot. Egy griffendéles biztosan nem futott volna el előle...
Maddisonék házának ajtaja hirtelen kinyílt, s a küszöbön megjelent a szőke barátnőm.
- Ana! Mégis hol voltál? És Merlinre... Mi történt az arcoddal? - hangja aggodalmasan csengett, miközben égszínkék szemével az arcomon lévő friss vágásokat vizslatta, amiket a tulyasoron való átgázolás okozott.
- Ez egy elég hosszú történet. - húztam el a számat majd Remusra néztem akit a barátnőm eddig észre se vett. - Maddison, ő itt Remus. Velünk fogja kezdeni a Roxfortot. - mondtam a meglepett lánynak, aztán Remushoz fordultam. - Remus, ő itt a legjobb barátnőm Maddison.
- Remus Lupin, nagyon örülök. - nyújtotta a kezét illedelmesen a fiú.
- Maddison Parker, szintúgy. - felelte Maddy vigyorogva és megrázta Remus kezét. - Gyertek be, mindent el kell mesélnetek!
- Nem akarok zavarni... - rázta meg a fejét Remus, de Maddison beléfolytotta a szót.
- Nem zavarsz! Egyáltalán. Örülök hogy más varázsló családból származót is megismerhetek, eddig azt hittem hogy a városban csak mi ketten vagyunk Anával.
Maddy beterelt minket a házba majd a lépcső felé vette az irányt. Remussal követtük őt fel az emeletre. A falon végig bekeretezett családi képek lógtak, amiket elnézve - bármilyen nevetségesen is hangzik - gyakran elképzeltem magamnak egy ilyen családot. A hat éves Maddison az udvaron anyukájával hóembert épít; Maddison az öt évvel fiatalabb öccse kezét fogja; Maddison az apukája nyakában ül, mind a ketten nevetnek; Maddison a két öccsével egy fagyizó előtt, mindhármuk szája csupa csoki; és végül egy családi csoportkép ami alig egy éve készülhetett.
Végül megrázva a fejem elhessegettem az ostoba gondolataimat és Maddy után beléptem a szobájába. Ott lehuppantam az egyik babzsákfotelbe ami a muglik által televíziónak nevezett gép előtt hevert; Remus és Maddy követte a példámat.
Eztután elmeséltem neki az elmúlt egy óra eseményeit. Egyszer sem szakított félbe; a gondolataiba merülve hallgatott. Végül amikor elhallgattam szólásra nyitotta a száját de mondani már nem tudott semmit, ugyanis a földszintről edénycsörömpölés hangzott fel.
- Frederick! - kiáltotta dühösen Maddison, s azzal fel is pattant és le futott az emeletről.
Remus kérdőn rám nézett.
- Maddisonnak van két öccse. - magyaráztam. - Frederick és William. Fred egy évvel idősebb Willnél, és ha nincsenek itthon a szüleik rendszeresen összetör valamit.
- Értem. - bólintott összevont szemöldökkel Remus.
- Nézzük meg ezúttal mit csinált. - vetettem fel az ötletet és elindultam a földszintre Remussal a nyomomban.

A konyhában teljes káosz fogadott minket. A hat éves Fred éppen a konyha asztalon ugrándozott, miközben Maddison próbálta összetakarítani az üvegszilánkokat a földről amiknek az eredeti alakja egyszer egy váza lehetett; Will pedig a kanapén ült és nevetett az őt szórakoztató bátyján. Észre sem vették hogy lejöttünk.
A következő pillanatban Fred felrugott egy vizeskancsót aminek a tartalma pont a barátnőm fején placcsant volna ha nem nyújtom ki a kezem és állítom meg. Ekkor a szobában lévők mind rám néztek.
- Te egy... - törte meg a csendet végül elkerekedett szemmel Remus.
- Aquamágus vagyok, igen. - mondtam kicsit zavartan. - Elég ritka képesség, megértem hogy meglepett.
Remus hitetlenkedve elnevette magát.
- Az nem kifejezés.