Szeretni nem bűn

29.fejezet

Oda mentük a recepciós hölgyhöz, és elkértük a szobáink kulcsait... Pontosabban a szobáink kártyáit, mivel ez a szálloda olyan modern ,hogy kártyával kell kinyitni az ajtót. Bár nem is csoda, hogy ilyen hisz egy négy csillagos szállodáról van szó...

Én és anya külön szobát kaptunk mivel már elég nagykorúnak számítok. Én feleslegesnek tartottam a külön szobát hisz két estét kibírtunk volna egy szobában.

Na mindegy...

-Na jó, menjen mindenki és foglalja el a szobáját. Pakoljon be, aztán meg lent találkozunk a recepciónál. -mondja még mindig mosolyogva Amanda.

Ugyan olyan lelkes még mindig...

Mindenki bólint majd elindul az emeletre a szobája felé.
Szerencsére mindenki szobája ugyan azon az emeleten van.

Nick szülei a liftet választják.
Azzal szeretnének felmenni a harmadik emeletre. Én inkább a lépcsőt választom. A múltkori eset miatt megfogadtam, hogy többet nem liftezek.

Anya bizonytalanul néz rám.
Ő is inkább szívesebben menne lifttel csak nem akar egyedül hagyni.

-Menj csak lifttel! Én majd oda találok. -mosolygok rá bíztatásképp.

Nem igazán nyugtathattam meg, mert elhúzza a száját.

-Én is úgyis lépcsőzöm! -vágja rá Nick.

Anya pedig ezután látszólag megnyugszik, mert bólint, majd beszáll a liftbe.

-Azt hiszem én is lépcsőzni fogok. -mondja Dylan.

Szerintem ő csak azért akar lépcsőzni, hogy ne kelljen egy liftben legyen Amandával.

Még mindig haragszik rá Dylan. Pedig már ideje lenne, hogy kibéküljenek.

Miután a többiek beszálltak a liftbe azután mi is elindulunk a lépcsőn.

-Hanyas a szobád? -kérdi suttogva Dylan.

Én középen, Nick az egyik, Dylan pedig a másik oldalamon lépked.
Így elfoglaljuk az egész lépcsőt.

Még szerencse, hogy csak egy bőrönd ruhát hoztam magammal, mert elég nehéz cipelni.

-127. És a tied? -suttogok én is.

Bár nem értem miért beszélünk ilyen halkan. Mintha valami nagyon titkos dologról lenne szó... pedig nem.

-Az enyém a 135. -mondja lebiggyesztett szájjal.
Mintha az, hogy távol vannak a szobáink szomorú dolog lenne.
Pedig nem az.

Vagyis már nem az.

-Az enyém 130, ha már kérdezitek! -szól közbe Nick.

-Akkor nem lesznek olyan távol a szobáink. -mondom mosolyogva.

Sok sok lépcsőzés után felérünk a harmadik emeletre.

Ha ezek után se lesz izomlázam akkor soha...
Nagyon régen lépcsőztem ennyit.
De inkább a lépcső mint a lift.

-Azt hiszem elválnak útjaink. -mondja Dylan.

-Igen. -felelem.

-Jó pakolást. -teszi hozzá Nick.
Aztán mindenki megy tovább a saját szobája felé.

Végre oda érek a szobámhoz, majd nehezen kinyitom az ajtót.
Nem vagyok hozzá szokva ehhez a kártyás megoldáshoz.
Aztán belépek a szobába.

A szoba valami meseszép.
Szürke színű a fal. A közepén van egy hatalmas francia ágy, és még terasz is van, ami csodálatos kilátást mutat a medencéhez.