Kettőnk Meséje |Miya Atsumu Fanfiction - Befejezett|

1. - Hazajöttünk

Az éjszaka során nem aludtam túl sokat. Folyamatosan pörögtek a gondolataim a fejemben és egyszerűen nem hagytak nyugodni. Ma jönnek meg a fiúk az edzőtáborból, én pedig nagyon, de nagyon vártam ezt a napot. Egyrészt azért, mert végre láthatom az ikreket, másrészt pedig végre beszélhetek a barátommal, hogy elrendezhessük kettőnk dolgát.
A fiúk tíz óra után érkeznek majd meg az iskolához, éppen ezért időben elindultam, hogy azelőtt ott legyek, hogy odaérnének. A forgalmas útnak köszönhetően azonban kicsit késtem, és pont akkor értem a parkolóba, amikor a busz beparkolt és megállt.
A szívem hevesen vert, miközben folyamatosan azt a szöveget mondogattam a fejemben, amit elszeretnék mondani a barátomnak. Annak a fiúnak, akivel csúnyán megromlott a kapcsolatunk.
Seijivel májusban jöttünk össze és sok minden megélt már a kapcsolatunk. De leginkább rossz dolgokat. Az utóbbi egy hónapban, teljesen kihűlt a kapcsolatunk és eltávolodtunk egymástól. Én próbáltam még feléleszteni a lángot, azonban egyszerűen nem sikerült. Ő nem tett azért, hogy fent maradjon a kapcsolatunk, így kezdtem én is feladni, míg végül arra a döntésre jutottam, hogy szakítok vele. Ő azonban pont ebben az időszakban ment el nyári edzőtáborba. Nem akartam szemét lenni, és úgy szakítani vele, hogy nincs itthon. Így úgy döntöttem, hogy miután hazaér, elhívom őt sétálni, vagy valahova, hogy ott elmondhassam neki ezt. Minden rossz dolog után, bátran állíthatom, hogy kiszerettem belőle. Olyannyira távolságtartó lett velem szemben, valamint ellenszenves, hogy akaratom ellenére is, de kiszerettem belőle. Nem tudtam már úgy tekinteni rá, mint az elején és emiatt nem akartam tovább húzni az egészet. Azonban annak ellenére, ahogy sokszor bánt velem, szerettem volna emberségesen megbeszélni vele a szakítást és nem csak megírni neki. A történtek ellenére, én nem akartam lesüllyedni az ő szintjére, amikor mindent egy üzenetben akart megoldani. Hiszen én nem voltam ilyen ember.
Miután a busz végleg megállt, a fiúk elkezdek leszállingózni a buszról. A szívem a torkomban dobogott, miközben néztem, ahogy a fiúk sorban szállnak le. Aztán, megláttam Osamut, aki mögött ott jött Atsumu. Kiskorom óta ismertem az ikreket, ugyanis egy utcában éltünk, valamint az apukáink osztálytársak voltak egészen általános iskolától, a középiskola végéig. A mai napig jó barátok, sőt, legjobb barátok. Ennek a baráti kapcsolatnak köszönhetően ismerem már születésük óta az ikreket. Egyszerűen el sem tudnám nélkülük képzelni az életemet. Mindig együtt voltunk. Míg én július 27.-én születtem, addig ők október 5-én, így pár hónappal voltam csak náluk idősebb. Viszont ez semmit se jelentett.
Atsumuhoz valamilyen okból kifolyólag mindig is közelebb álltam, mint Osamuhoz. Atsumu volt a legjobb barátom, aki mindig, de tényleg mindig ott volt velem. Együtt csináltam vele mindent. Mindig játszott velem, ha más lányok nem akartak. Mindig megvédett engem másoktól, még ha emiatt ő meg is sérült. Még az egocentrikus, és bunkó viselkedése se tudott elriasztani tőle. Tudtam, hogy ilyen, azonban tudott nagyon rendes és érzelmes is lenni.
Az ikreknek még pici korunkban meghalt az anyukájuk, így anya nélkül nőttek fel. Alig négy évesek ha lehettek, amikor egy autóbusz balesetben elhunyt az édesanyjuk. Mindig is próbáltam nekik segíteni, vagy egy kicsit is betölteni az anyai űrt a szívükben. Ami persze lehetetlen volt. Én nem tudtam teljes mértékben pótolni az édesanyjukat, ám ennek ellenére mindent megtettem az érdekükben. Az én szüleim még harmadikos koromban elváltak és anyával azóta nem tartjuk a kapcsolatot. Nagyon szerettem volna, hogyha anya közrejátszik a fiúk életében és ott lesz nekik, az anyukájuk helyett. Azonban anya soha nem kedvelte az ikreket, ismertelen okokból kifolyólag. Így én maradtam arra a feladatra, hogy vigyázzak rájuk, mint lány.

Atsumu ahogy leszállt a buszról, odalépett a busz csomagtartójához, majd elvette Kita-santól az utazótáskáját. Ezt követően mondott valamit Osamunak, majd mind a ketten elindultak a parkoló irányába. Beszéltem az apukájukkal, aki dolgozott, így sajnos nem tudott értük jönni. Én azonban mindenféleképpen kijöttem volna a három fiú elé, így volt, aki várta őket. Illetve, csak kettő fiút. Ugyanis a barátom nem szállt le a buszról, és emiatt összezavarodtam. Neki is fent kellett volna lennie. Akkor mégis merre van?

- [Név]? - szólt oda a távolból Osamu, mire egy mosolyt erőltettem az arcomra és elindultam feléjük.

Osamuról átesett a tekintetem Atsumura. Láttam az arcán, hogy fáradt és nyűgös is.
Ahogy közelebb értünk egymáshoz, Atsumu ledobta a táskáját, majd elém lépett és szorosan magához ölelt. Fejét az enyémnek döntötte és egy gondterhelt sóhajtás szaladt ki az ajkai között. Aggódva viszonoztam az ölelését, miközben a hátát kezdtem el simogatni, melyet egy piros póló fedett.

- Mi a baj? - kérdeztem meg halkan.

- Minden - nyögte ki nehezen.

- Történt valami? - simogattam továbbra is a hátát.

- Csak mindenből elegem van.

Átvezettem a tekintetem Atsumu válla felett, majd Osamura néztem, aki csak megvonta a vállát.

- Menjünk haza - húzódott el Atsumu, majd ásított egyet.

- Szia Osamu - öleltem meg óvatosan a másik fiút, ő pedig viszonozta az ölelésemet - Seiji merre van?

- A bevásárlóközpontnak a parkolójában leszállt - engedett el Osamu.

- Szóltam neki, hogy itt várom - szóltam keserű ízzel a számban.

- Azt mondta, hogy pár barátjával akar elmenni enni - szólt Osamu.

- Értem - suttogtam.

- Rohadjon meg - szólt hirtelen Atsumu - Mondd, beszéltetek ezalatt a másfél hét alatt, amíg az edzőtáborban voltunk?

- Nem...

- Semmit? Egy szót se? - kerekedett el Osamu szeme.

- Még csak meg sem ölelt, amikor elmentetek, csak felszállt a buszra, mindenféle köszönés nélkül - nevettem el magam keservesen.

Valóigaz, hogy már nem éreztem azt iránta, amit régen, de nagyon szarul esett, hogy ekkora bunkó volt, holott soha nem adtam neki okot arra, hogy így viselkedjen velem.

- Mi lesz most veletek akkor? - kérdezett rá Osamu finoman.

- Szerettem volna elmenni vele sétálni, vagy meginni valamit. Ott akartam elmondani neki, hogy szakítani szeretnék vele. De lehet, hogy ez nem fog összejönni - nyeltem aprót.

- Tudod mit akkor? - szólalt fel Atsumu, majd megragadta az utazótáskáját, és rátette Osamu vállára.

- Hé, mit csinálsz?! - mordult fel Osamu.

- Leszar téged? Szard le őt te is! - szólt indulatosan, majd elkapta a csuklómat, és maga után húzva elindult arrafelé, amerre laktunk - Eleget hallgattam, ahogy sírsz amiatt a gyökér unokatestvérünk miatt. Eleget vigasztaltalak miatta és eleget néztem, ahogy szenvedsz miatta. Elég volt.

- Tsumu nyugodj már le! És ne én cipeljem a holmid, mert baromi nehéz! - jött utánunk Osamu.

- Hallgass már, Samu! - rivallt rá az aranysárga hajú fiú.

- Atsumu, tényleg ny...

- Nem csak te szenvedtél amiatt, hogy ő így viselkedett veled - állt meg hirtelen, így csak a hátát láthattam - Gyűlöltem, amikor miatta sírtál - szorította meg jobban a csuklómat - Rohadtul gyűlöltem.

Lesütöttem a tekintetemet, és a talajt kezdtem el bámulni.

- Nem szeretem már őt - suttogtam - De baromi rosszul esik, hogy emberileg így viselkedik velem.

- Nem szereted már? - rezzent meg Atsumu, majd a válla felett hátranézett rám - Komolyan mondod? Mégis...mióta?

- Fokozatosan - néztem fel a szemébe - Egy hónapja már így érzek, de sose volt alkalmam nektek, vagy neki elmondani.

- Bárcsak ez Seijit is érdekelné - sóhajtott Osamu - Menjünk, együnk valamit. Attól majd nem lesz ennyire fagyos a hangulat.

- Jó - bólintottam rá.

- Igaz, minek is foglalkozunk vele? - morogta maga elé Atsumu.

- Olyan jó, hogy itthon vagytok - szóltam egy apró mosoly mellett hirtelen.

- Hazajöttünk végre - mosolygott rám Osamu, majd elindultunk az egyik közeli gyorskajáldába, hogy együtt ehessünk.