Kettőnk Meséje |Miya Atsumu Fanfiction - Befejezett|

10. - Aki már nem jön vissza hozzánk

Miután szóltunk Kita-sannak, és elmondtuk, hogy mit szeretnénk Atsumuval, megengedte, hogy elmenjünk haza. Atsumu hamar átöltözött, és miután megvolt, elindultunk hozzájuk. Én közben írtam apának, hogy később megyek haza, mivel a fiúknál leszek.
  A haza út során Atsumu eléggé szótlan volt, és ez már az elején fel is tűnt. nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki, ugyanis nem mindig segítettek a szavak. Olyankor egyszerűbb volt, ha csak ott voltál a másiknak és támogattad. Szemmel láthatóan Atsumut ez az egész történés jobban megviselte, mint engem. Nem mondom azt, hogy engem nem viselt meg, azonban ő inkább arra lett érzékeny, hogy engem bántottak és mellé még őt is hergeli Seiji. Őszintén szólva nekem is fájt, hogy Atsumuval ezt csinálta, és láttam Osamun, hogy neki is. Hiába volt Osamu azaz illető, aki jobban kitudta mutatni az érzéseit, amikor az anyukájukról volt szó, Atsumu gyengébb volt. Ő nagyon érzékeny volt erre a témára és sokszor szomorú is volt, hogy nem lehet velük az édesanyjuk. Vele voltam mindig és tudom, hogy mekkora űr van a szívében, amiért az anyukájuk meghalt. Részben ezért is alakult ki a mostani személyisége. Kicsit zárkózottabb is lett, amiért nem tud annyira közel engedni magához másokat. Sunanak és Yokominak is nehezebben nyílott meg, és eleinte nem is akart velük annyira beszélni. Azonban szerencsére ez már nincs így.
  Az ikrekhez érve, miután bementünk összefutottunka  fiúk apukájával.

  - Sziasztok - köszönt a férfi a konyhából.

  - Szia - köszöntem vissza.

Atsumu csak ledobta a táskáját a kanapéra, majd a szobájába ment.

  - Történt valami? - kérdezte egyből az apukájuk.

  - Seiji - húztam el a számat - Illetve feljött benne az anyukája hiánya.

Az apukájuk arca ekkor szomorú lett, és tudtam, hogy magát is emészti belülről, amiért nem tudja helyettesíteni az anyukájuk helyét. Azonban ezt senki se tudta százszázalékosan is teljesíteni. Egyetlen egy anyukájuk volt, ő pedig elment. Nem fog visszajönni, akármennyire is szeretnénk. Ha tehetném, egyetlen egy szó nélkül hoznám vissza nekik az anyukájukat. Tudom, hogy min mentek keresztül, amikor elveszítették, és valami kegyetlen volt azaz időszak és pillanat. Látni, hogy az apukájuk zokogva törik össze, miközben a két kisfiú nem értik a helyzetet és csak azt kérdezik, mikor jön haza az anyukájuk. Beletellett akkoriban pár napba, míg az apukájuk képes volt elmondani nekik, hogy az anyukájuk nem jön haza többé. Osamu volt az, aki hamarabb felfogta ezt, és magába roskadt hosszú időre. Atsumu gyásza pedig egyenesen fájdalmas volt. 
  Az apukájuk mesélte, hogy Atsumu két teljes héten keresztül, majd nemhogy reggeltől estig az ajtóban ült, és várta, hogy az anyukájuk hazajöjjön. Párszor én is szemtanúja voltam ennek, és a szívem darabokra törött a látványtól. Az apukájuk hiába próbálta elmozdítani, ő nem mozdult. Könyörgött neki sokszor, hogy jöjjön el az ajtóból, mert az anyukájuk nem jön már haza. Ő azonban nem mozdult. A végpont akkor történt, amikor ebben az időszakban náluk aludtam, és Atsumu rosszat álmodott. Sírva kelt fel, és átszaladt az apukájukhoz, miközben sírva kiabálta az anyukájuk nevét. Az anyukájával szeretett volna lenni, hogy megvigasztalja, azonban ő már nem tehette meg ezt. Atsumu aznap este pánikrohamot kapott, amiért nem tud az anyukája karjaiban megnyugodni, és nem vigasztalja már meg őt. Emlékszem, Osamuval ketten maradtunk otthon, míg az apukám átjött vigyázni ránk. Atsumut az apukája pedig elvitte az ügyeletre, hogy az orvos adjon neki valamit, amitől csökken a pánikrohama. Ez volt az a pont, amikor Atsumuban tudatosult, hogy az anyukájuk nincs többé.
  Attól a naptól kezdve Atsumu nem akart kimozdulni a szobából. Kint tombolt a nyár, benne pedig a gyász. Pórbáltam vele kommunikálni, ahogy mások is, azonban ő nem beszélt velünk. Átsírta a nappalokat és az éjszakákat is.
Pár hét elteltével, amikor ismét ott aludtam náluk, Atsumu megkért, hogy aludjak vele. Habozás nélkül mentem bele, és mielőtt elaludtunk volna, ő halkan és megtörve kért meg arra, hogy vigyázzak rá, és legyek az anyukája. Minden egyes szava képes volt heget vágni a szívembe. Ott volt az alig négy éves Atsumu, akinek a legnagyobb szüksége volt az anyukájára, ő azonban már fentről, az égből figyelte őket. Éppen ezért, szerettem volna azaz illető lenni, aki itt, lent vigyáz rájuk. Emlékszem, Atsumuval azon az este összeölelkezve, és szorosan aludtunk el, miközben ő a kezemet szorongatta.