Kettőnk Meséje |Miya Atsumu Fanfiction - Befejezett|

13. - Megjavítjuk

Három hét telt el azóta a bizonyos hétvége óta. Habár kicsit megtörtem azon a vasárnap, utána Atsumuval nem beszéltünk annyit, hagyta, hogy egyedül lehessek a gondolataimmal. Yokomival is beszéltem erről, hogy ő mit gondol a történtekről. Legjobb barátnőm elmondta az őszinte véleményét, miszerint ha neki mondott volna ilyet Osamu, akkor nem hinné, hogy megtudna neki bocsájtani. Azonban hozzátette, hogy ő csak két éve ismeri Osamut, míg én Atsumut tizenhét éve. Éppen ezért szörnyen nehéz tőle elválnom. A fiú nagyon csúnyát mondott nekem, ami elmondhatatlanul rosszul esett. Igen, megbánta, de attól még a szavai nem fognak kitörlődni az agyamból. Tisztában vagyok azzal is, hogy nem szándékosan mondta, azonban kimondta. Megbánta, mégis még mindig hallom azokat a szavakat, amiket mérgében mondott nekem. Az elmúlt időszakban láttam rajta, hogy mennyire megbánta azt, hogy ilyet mondott nekem. Konkrétan jobban gyötörte őt, mint engem. Azonban nem oldhattam meg én se mindent, neki is megkellett küzdenie a saját magában tomboló érzésekkel. 
  Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mihez kellene kezdenem. Ha hallgatnék az eszemre, akkor elengedném őt, viszont nem csak én, de a többiek is tudják, hogy ez lehetetlen lenne. Az ember bármennyire is akarja, nem tudna elengedni egy olyan embert, aki lassan húsz éve az élete szerves része, minden egyes nap. Nme bírnám elviselni, ha elveszíteném őt, azonban tudom, hogy nem lenne normális hagyni azt, ami történt. Nagyon nehéz helyzetbe kerültem, és szerettem volna, ha valaki megmondja nekem a választ, ugyanis én nem tudtam. Aztán jött valaki, aki a legnagyobb segítséget nyújtotta. Ez pedig apu volt. Apu elmondta, hogy akkor, amikor meghalt az ikrek anyukája, az apukájuk brutális mélyponton volt, és sokszor összeveszett vele. A gyász képes az ember legrosszabb énjét kihozni, és képes olyanokat mondani, amiket nem gondol komolyan. Apu elmondása szerint nagyon nehéz volt azaz időszak, és próbálták nem kimutatni nekünk, gyerekeknek. Ennyi évesen nem kellett volna még megtudnunk, mi is az a halál, azonban ez sajnos sikerült. Atsumu pedig még nehezebben dolgozza fel az anyukájuk halálát, mint az apukájuk. Holott az édesapjuk már hosszú évek óta ismerte az anyukájukat, és ő volt a mindene. Emellett Atsumu mindössze négy évet tölthetett az édesanyjával, mégis, a legnagyobb baj az volt, hogy nem tapasztalhatta meg, hogy milyen az anyai szeretet. Egy négy éves kisfiú még nem tudja teljesen felfogni a világ dolgai és úgy nőtt fel, hogy nem volt mellette az anyukájuk. Osamunak is hiányzik az édesanyjuk, sőt, ő is szokott emiatt szomorú lenni. Viszont ő egészen másként kezeli ezt az egészet. Atsumu volt az, aki a rosszabbik lehetőséget kapta.
  Apunak köszönhetően rávezetett arra, hogy Atsumu teljesen labilis érzelmileg, és tényleg szüksége van szakemberre. Eddig ezt senki se mondta el, de sokszor az apukájukkal is csúnyán összeveszett és mondott neki olyan dolgokat, amiket nem szabadott volna. Részben emiatt is jutottak arra az eshetőségre, hogy keresnek neki egy pszichológust, hogy gyógyulhasson. Atsumu már járt egyszer fiatalabb korában szakemberhez, azonban ez abbamaradt, ismeretlen oknál kifolyólag. Tudom, ha most magára hagynám, soha nem tudna felépülni. Éppen ezért támogatni szeretném, hogy jobban lehessen.

Sikeresen beszéltünk rólam is, és Atsumu meghallgatta, hogy milyen érzéseim vannak anya miatt. Nehezen beszéltem erről mindig is, ugyanis anya mély sebet hagyott bennünk apával. Sokat ártott az apával való kapcsolatukban, és miután elváltak, eltűnt, és nem hallottunk róla többé. A gyerektartást küldi minden hónapban, bár ez az egyetlen dolog, ami még összeköt vele minket. Egyszer-kétszer próbáltam őt megtalálni, viszont hamar rájöttem, hogy egy helyben toporgok csak. Anya nem kíváncsi rám, és nem is akarja, hogy tartsuk a kapcsolatot. A gyerektartást is csak azért küldi, mert törvényileg ezt kell tennie. Mindenesetre Atsumu valószínűleg rájött, hogy nem csak neki, hanem nekem is nehéz, ilyen szempontból. Nem csak mi vagyunk a világon, és ahány ember, annyi probléma. Mindenkinek vannak problémái, és mindenki máshogy kezeli őket. Atsumu kedves volt és megígérte, hogy jobban fog igyekezni, és pár dolgot levesz a vállamról. Pár napig még úgy is viselkedett, mint egy aggodalmaskodó anya, de mondtam neki, hogy nem kell ennyire anyáskodni, csak párszor, ha esetleg anyai hiányom van, akkor had legyek vele, és töltsünk el elég időt.
  Úgy vélem, azzal, hogy megbeszéltük ezeket a dolgokat, képesek leszünk változtatni a hozzáállásunkon, és jobb is lehet a kapcsolatunk. Meg kell beszélni a problémákat, nem pedig elmenekülni előlük. Számítunk a másiknak, talán túlságosan is. Így értelemszerűen nem vagyunk képesek elengedni a másikat.