Kettőnk Meséje |Miya Atsumu Fanfiction - Befejezett|

2. - Beszélnünk kell

Miközben kajáltunk a fiúkkal, megpróbáltam felhívni barátomat, aki viszont nem vette fel a telefont. Baromi kellemetlenül éreztem magamat, amiért arra nem hajlandó, hogy tárgyaljon velem. Emiatt pedig megalázva éreztem magamat.

- Nos? - kérdezte Osamu, miközben egy krumplit tett a szájába.

- Nem vette fel - suttogtam.

Atsumu ekkor idegesen csapta le a kóláját az asztalra, majd a kezébe vette a telefonját, felnyitotta és néhány másodperc múlva, sebesen gépelni kezdett.

- Tsumu, mit csinálsz? - nézett felé Osamu, azonban az ikertestvére nem válaszolt.

Pár perc elteltével, amikor abbahagyta az írást, a füléhez emelte a telefont és szinte egyből beleszólt.

- Merre vagy? Otthon? - ráncolta a szemöldökét az aranysárga hajú fiú - Nekem miért tudod felvenni a telefont? - kérdezte, majd elemelte a fülétől, és kihangosította.

- Miért, kinek kellett volna még? - szólalt meg a vonal mögül Seiji, mire megremegett a gyomrom.

- A barátnődnek - szólt dühösen Atsumu.

- Nem is hívott engem, akkor hogy vettem volna fel? - vonta kérdőre Seiji Atsumut.

- Itt hívott fel téged előttünk, ne hazudjál - szólalt meg Atsumu.

- Nekem ugyan nem jelezte - mentegetőzött Seiji.

- Jó, akkor most odaadom a telefont neki, hogy tudjon veled beszélni - motyogta legjobb barátom, majd visszavonta a kihangosítást és felém tartotta a telefonját.

Én egyből elvettem tőle, majd a fülemhez emeltem.

- Szia - szóltam a telefonba.

- Szia baby! - szólt mosolygos hangon, amivel csak jobban feldühített.

- Miért nem válaszoltál arra, amit írtam neked? - kérdeztem egyből.

- Ne haragudj, fáradt voltam - panaszolta.

- Ráérsz ma? Beszélnünk kell.

- Rád mindig - nevetett, én pedig legszívesebben kínomban nevettem volna, amiért ekkora hazugságot mondott - Itthon vagyok egésznap. Csak a tiéd vagyok, tudod jól - szólt mélyebb hangon, mire azonnal leesett, hogy mit szeretne.

- Nem. Nem azért megyek át hozzád - szóltam egyből, gombóccal a torkomban.

- Egyetlen egyszer volt, akkor is hisztiztél, hogy mennyire fáj - szólt gúnyolódva - Ne legyél már ilyen, az istenért is. Fiúból vagyok, néha azt is számításba vehetnéd, hogy mire van szükségem! Ezért is veszekszünk annyit, mert ennyit nem tudsz megtenni értem!

- Az én hibám, hogy megromlott a kapcsolatunk? - kérdeztem remegő hangon.

- Ki másé lenne? Egyedül a te hibád, mert nem tudsz úgy viselkedni, ahogy azt egy kapcsolatban szokás - morogta.

- Most komolyan? - kérdeztem fájdalmas hangon, mire Atsumu és Osamu egyből felém néztek - Komolyan azért romlott meg a kapcsolatunk és vagyok én a hibás, amiért nem fekszem le veled másodszor is? - suttogtam könnyes hangon.

Atsumu arckifejezése ekkor mérgessé vált. Ők nem tudták ezt. Nem is akartam, hogy tudják.
Seijivel május 13.-án jöttünk össze, és mindössze áprilisban ismertem meg őt. Ekkor költözött ide a szüleivel, és kezdett el a mi sulinkba járni. Azért is ismerhettem meg, mert az ikreknek volt az unokatestvérük, aki két évvel idősebb nálunk, ugyanis bukott egyet, még általánosban. Még csak 16 éves voltam, amikor megismertem őt és az elején nagyon rendes volt velem, azonban miután összejöttünk, kezdett megváltozni minden. Én pedig voltam akkora barom, hogy július közepén lefeküdtem vele. Ő volt nekem az első, azonban rettentően fájt, így nem is tartott sokáig az együttlétünk. Nemsokkal ezt követően, július 27.-én töltöttem be a 17. életévemet. Azóta pedig Seiji többször is próbálkozott, hogy feküdjünk le, én azonban nem akartam, ugyanis az első is elég fájdalmas volt, ő pedig nem foglalkozott azzal, hogy nekem mi jó és mi nem. A saját igényeit vette számításba és helyezte előtérbe. Leginkább azért is veszekedtünk és romlott meg a kapcsolatunk, mert én folyamatosan elutasítottam Seijit. Elmondtam neki, hogy túl korai volt, hogy lefeküdjünk és nem szeretném egy ideig ezt. Ő pedig emiatt csúnyán viselkedett velem és folyamatosan bunkó volt. És ekkor bántam meg, hogy egy ilyen embernek adtam az ártatlanságomat. Buta voltam, azonban tanultam a hibámból.
Most viszont borzalmasan rosszul esik, hogy engem okol mindenért. Nem volt velem megértő és nem mondta, hogy vár rám, mert szeret. Sose mondta. Mindig erőszakoskodott, hogy adjam már be a derekamat, és ne legyek ennyire nyápic. Sose értette meg, hogy mit érzek, ez pedig egy idő után elérte, hogy kiszeressek belőle. Haragot kezdtem el iránta érezni azért, amiért ennyire toxicus volt az életemre nézve, és ez a harag egyre jobban csak nőtt.
Atsumunak nem mondtam el, hogy lefeküdtünk, és éppen ezért, mert utána rettentően megbántam, hogy ezt tettem. Nem mertem elmondani neki, mert féltem, hogy megharagszik rám és nem beszél majd velem, amiért hülye voltam. Most viszont nem érdekelt már, muszáj volt ezt Seijinek elmondom. Nem érdekelve, hogy az ikrek ott vannak és egy gyorskajáldában vagyunk.