Kettőnk Meséje |Miya Atsumu Fanfiction - Befejezett|

3. - "Te voltál a hibás"

Egy fél óra elteltével, az ikrekkel már náluk voltunk, és éppen hogy beléptünk hozzájuk a házba, Atsumu el is dőlt a kanapén, a nappaliban.

  - Tsumu, pakolt ki a holmidat - szólt rá a testvére.

  - Majd kipakolom - motyogta a fiú.

  - Kipakolo...

  - Nem kell - szakított félbe Osamu - Majd magának megcsinálja. Én viszont sietek, mert megyek Yokomihoz - szólt a fiatalabb, majd magunkra hagyott minket.

  - Atsumu - sétáltam a fiúhoz - Segítsek kipakolni?

  - Megcsinálom magamnak - sóhajtott, majd feltápászkodott a kanapéról.

  - Bezzeg rám nem hallgattál! - kiabált át a fürdőből Osamu.

Csak egy apró mosolyt húztam az arcomra, miközben elkezdődött a két iker között az enyhe vitatkozás, mely vagy negyed órán keresztül tartott. Végül pedig azért szűnt meg, mert Osamu elment itthonról.

  - Mikor mész át Seijihez? - kérdezte Atsumu, miközben bedobta a szekrénybe az utazótáskáját.

  - Szerintem összeszedem magamat és egy fél óra múlva átmegyek. Már biztos otthon van - sóhajtottam, miközben leültem az emeletes ágy alsó részére, ami Osamu ágya volt.

  - Ne menjek veled? - sétált felém.

  - Nem kell, köszönöm. Ezt nekem kell megoldani. Illetve elrendezni.

  - Hát jó - állt meg előttem, majd a csípőjére tette az egyik kezét.

Jómagam felvezettem rá a tekintetemet és belenéztem a szemébe. Pillanatokig csak néztünk egymás szemébe, majd a következő pillanatban, Atsumu hirtelen rám ugrott, és szinte belepréselt a matracba.

  - Hé! - kiáltottam fel, mire ő elkapta a hajamat és tépni kezdte - Atsumu! - szóltam rá.

  - Na mi van, már nem vagyunk annyira bátrak? - nevetett ki, mire én beelcsíptem a karjába - Áu!

Megpróbáltam magamról lenyomni őt, azonban sokkalta nehezebb és erősebb is volt nálam. Hirtelen vezette az ujját a nyakamhoz, majd belenyomta a nyakamba az ujját, mire behúztam a nyakamat és felsikoltottam. Kapálózni kezdtem a lábaimmal, azonban ő lefogta őket és könnyűszerrel ráfeküdt a testemre, így egymáson feküdtünk az ágyon, miközben én próbáltam kiszabadulni alóla.

  - Ha...hagyd abba! - nevettem folyamatosan miközben az arcom a párnában volt.

Ő elhúzta végül az ujját és a fejem mellé hajtotta a sajátját. Éreztem, ahogy hevesen ver a szíve, valamint teste melegét is. Éreztem, ahogy levegőt vesz, majd ki is fújja azt.

  - Nem nyomlak össze? - kérdezte halkan.

  - Nem - szóltam őszintén, majd lehunytam a szememet - Csak...maradjunk így.

Atsumu tényleg nem húzódott el, helyette az enyémnek döntötte a fejét és aprót sóhajtott.
  Ahogy az aranysárga hajú fiú rajtam feküdt, egyszerűen nem akartam elmenni és ott szerettem volna maradni mellette. Seijinek köszönhetően rájöttem, hogy milyen érzés is az, amikor az ember tényleg érez valamit a másik iránt. Hiába volt Seiji a barátom, az éppen rajtam fekvő fiú mindig is több szeretetet nyújtott felém, mint ő. Hiába voltam vele együtt, Atsumutól sokkalta több törődést kaptam, mint a saját barátomtól. Hála ennek, tényleg rájöttem arra, hogy teljesen elhamarkodottan döntöttem, amikor összejöttem Seijivel. Egy fellángolás volt, ami valószínűleg azért történt meg, mert most ismertem meg és az elején megjátszó volt és kedves. Viszont, ennek a mérgező kapcsolatnak hála, rájöttem valamire. Átkozottul szeretek Atsumuval lenni és megnyugvást érzek, ha vele lehetek. Eddig mindössze annak gondoltam ezt, hogy születésétől fogva ismerem őt, azonban rákellett jönnöm, hogy ez sokkalta több annál. Imádom, amikor mosolyog. Imádom, amikor röplabdázik. Imádom, amikor olyan lesz, mint egy nagy kisgyerek. Imádom még azt is, hogy szeret velem szemtelenkedni, sőt mással. Azt is nagyon szeretem benne, hogy van, hogy bunkó másokkal. Mert ez is mutatja, hogy még egy ilyen ember nincs a világon. Egyedül ő van csak. Ő az, aki mindig megvéd engem, és legyen bármi, képes maga elé helyezni, mindenféle nyomos ok nélkül. Még azt is nagyon szeretem, hogy birkózni szokott velem, vagy nyúzzuk egymást, csak úgy. És ezek miatt a dolgok miatt rájöttem arra, hogy milyen is az, ha tényleg szeret valakit az ember. Ha tényleg szerelmes.