Kettőnk Meséje |Miya Atsumu Fanfiction - Befejezett|

4. - Melletted vagyok

Fájó mellkassal, nedves arccal, és sírva értem oda Atsumuék házához. Sose éreztem magamat ennyire megalázva, és akkor, abban a pillanatban nem is tudtam már eldönteni, hogy ki is volt a valódi hibás, hogy így végződött minden.
  Mikor oda értem, csak álltam pár percig még, míg erőt nem vettem magamon és be nem kopogtam az ajtón, remegő kézzel. Néhány másodperc elteltével, az ajtó nyílott is, és előttem legjobb barátom jelent meg, otthoni ruhában. Amint kinyitotta az ajtót, lenézett rám, és szinte azonnal leblokkolt.

  - [Név]? - nyögte ki eléggé furcsa hangon - Mit csinálsz itt? Nem Seijihez emntél? Mégis miért sírsz? [Név], mi a baj? - kérdezte egyre idegesebben.

  - N...Nem tudom, mit csináljak - nyögtem ki sírva.

  - Mi történt? - kérdezte szakadozó hangon.

  - Megcsalt...Megcsalt... - köhögtem fel, miközben felnéztem Atsumu szemeibe.

  - Tessék? - szólt elrepedezett hangon.

Képtelen voltam válaszolni, vagy újra elismételni neki, amit az előbb mondtam. Atsumu pedig hirtelen jött idegbe, és úgy ahogy volt, rövidujjúban, rövidnadrágban és papucsban indult meg, majd elrohant mellettem. A kaput szinte kivágta, és egyenest Seijiék utcája felé kezdett el  rohanni. Nem számítottam arra, hogy ilyesfajta reakciót váltok ki belőle, és így elrohan.

  - Mi volt ez a hang? - jelent meg a folyosón az ikrek apukája - Oh, szi...[Név]? - illetődött meg.

Remegő ajkakkal intettem egyet az ikrek apukájának, aki értetlenül lépkedett felém, majd kinézett a kapura, végül az utcára.

  - Atsumu hova tűnt? - nézett rám, majd vissza az utcára - Az ő az utca végén? - hunyorított - Hova fut? Miért sírsz? - kérdezte aggódva.

Megakartam szólalni, de egy hang se jött ki a torkomon.
  Valóban nem is tudtam volna megmondani, hogy mi is fájt pontosan. Viszont azt tudtam, hogy nem azért fáj ez az egész, mert szerettem őt, és úgy csalt meg. Szimplán kinek esne jól az, ha megcsalják? Ennyire rossz barátnő lettem volna? Arra kellettem csak neki, hogy lefeküdjek vele, és soha nem bánt velem normálisan. Atsumu normálisabban bánt velem, holott nem az ő barátnője voltam. 
Túl jól kiismertem Seijit, és rákellett jönnöm, hogy nem azért vetette fel azt, hogy miképp nézek Atsumura, mert megbántottam vele. A francokat bántottam...Mindezt azért mondta, hogy én legyek a hibás, amiért megcsalt engem. Hülye voltam és rákellett jönnöm, hogy sose szeretett engem. Nem érzett irántam szerelmet, azonban arra is rájöttem, hogy én sem éreztem. Együtt voltunk, mégse volt meg azaz alap dolog, aminek meg kell lennie egy kapcsolatban. Nem szerettük egymást. Nekem csak egy fellángolás volt, neki pedig csak annyi, hogy ágyba vigyen. Én tisztességesen akartam vele szakítani, miközben hajtottam is azért, nem egyszer, hogy normálisan kijöjjünk a másikkal. Ő azonban a kisujját se mozdította meg soha. Most pedig megcsalt, mert nem adtam meg neki azt, amit ő akart. Ahelyett, hogy szakított volna velem üzenetben, inkább mással volt. Még az is jobban esett volna, ha ír egy üzenetet, hogy vége. Megtehette volna, mert van benne annyi, hogy képes legyen egy ilyen üzenetet írni. Mégse tette. Helyette megtette azt, amit tőlem is akart, az elejétől kezdve.
  Bánom, sőt elítélem magamat, amiért buta voltam, és nem láttam a dolgok mélyére. Azonban Seiji mindenkit megvezetett. Megvezette a saját unokatestvéreit, engem is, és Yokomit is.

Atsumuék apukája, akit Midorimanak hívtak, beinvitált a nappaliba, ahol készített nekem teát, és ott volt velem. Próbálta valahogy kiszedni belőlem, hogy mi is történt pontosan, azonban én képtelen lettem volna elmondani mindazt, ami történt.
  Végül az lett, hogy megkérdeztem nehezen, hogy felmehetek-e Atsumuék szobájába, mire ő csak bólintott. Megkért, hogyha szükségem van bármire, akkor szóljak neki. Hálás voltam, amiért ennyire rendes volt velem. Viszont féltem attól, hogy szól apának arról, hogy mit is látott, apa pedig aggódni fog értem. Azt pedig nem szeretném.
  Mikor Atsumuék szobájába mentem, kedvtelenül másztam fel az emeletes ágy tetejére, ahol Atsumu helye volt. A szobában nem volt túl nagy fény, ugyanis a redőny majdnem hogy teljesen le volt húzva. Felérve a fejemet a fiú párnájára döntöttem, és egyből megcsapott az illata. 
Egyvalamiben igaza volt Seijinek. Sokszor néztem Atsumut, és valószínűleg tényleg látszott rajtam, hogy mit is érzek iránta. Azonban akkor még valószínűleg nem jöttem rá saját magam. Seiji nem volt buta srác, és sokszor észrevette az embereken, hogy mit is éreznek. Ehhez nem kellett mást csinálnia, mint alaposan végig tanulmányozni az arcukat. És amint megismerte a jelenlegi érzésüket, bárhogyan betudta magát puncsolni, bárkinek.