Kettőnk Meséje |Miya Atsumu Fanfiction - Befejezett|

7. - Sajnálom

Tesi órán kicsit elgondolkodtam azon, hogy mi is történt, és rájöttem, hogy túlzásba estem. Nem lehetek ennyire szemét, és akadhatok ki egy kis dolog miatt. Egyből apa jutott eszembe és feleslegesen is aggódni kezdtem, holott nem kellett volna. Ez Atsumu döntése volt és nem szólhatok bele, de főképp nem akadhatok ki ennyire.
  Óra után próbáltam elcsípni Atsumut, azonban ő előbb elment, így erre nem volt lehetőségem. Yokomi és Osamu elmentek a büfébe, én pedig egyedül mentem vissza a termünkhöz. Ahogy haladtam az ajtó felé, mellette észrevettem valakit, aki miatt undort éreztem. Rá se nézve a fiúra indultam a terembe, azonban ő visszarántott a karomnál fogva.

  - Hé, mit csinálsz?! - néztem elkerekedett szemekkel Seijire.

  - Neked is szia, vagy valami - motyogta nekem.

  - Engedj már el - rántottam el a karomat a szorításából.

  - Fizesd ki a telefonomat - mondta ki hirtelen - Miattad tönkrement!

  - Miattam? - nevettem el magamat hitetlenül - Tudod, nem ment volna tönkre, ha nem hív fel az a lány, és nem mondd el mindent!

  - Egy hetet kapsz, hogy kifizesd - nézett a szemembe.

  - Mert ha nem, mi lesz? Nem fogok neked fizetni és nem fog a véleményem megváltozni. Ne neked álljon még feljebb, hogy ezek után nem fizetem ki a hülye telefonod!

  - Az osztályból páran kérdezték, hogy miért láttak téged Atsumuval. Alig bírtam ki sírás nélkül, hogy elmondjam, szakítottál velem - játszotta meg magát.

  - Te szemét - néztem rá elképedve - Mit mondtál nekik?

  - Hogy mit mondtam? - nézett rám tetetett szomorúsággal - Hogy dobtál az unokatestvérem miatt. Fájdalmas volt, de mivel szerettelek, elkellett engednem téged, hogy boldog legyél.

  - Én kiverem az összes fogadat - indultam meg felé, ő azonban egy vigyor mellett lépett hátra - Még ezek után is fájdalmat akarsz nekem okozni? - biggyesztette le az ajkát.

  - Te csaltál meg engem! - néztem rá mérgesen.

  - Milyen nevetséges dolgokat találsz ki csak azért, hogy engem állíts be rosszfiúnak. Ez fáj ám - vonta fel a szemöldökét.

  - Egy napon olyan szinten visszakapod ezt a karmától!

  - Ugyan, a karma szeret engem - túrt bele a hajába.

  - Hogy bírsz tükörbe nézni? Jézusom...Undorító vagy.

  - Én helyesnek mondanám magamat, de mivel jelentéktelen vagy, nem igazán érdekel, amit mondasz - oltott le.

  - Tényleg kiverném a fogaidat legszívesebben - szóltam dühösen.

  - Úgy se tudnád - nevetett ki.

  - Én viszont igen - hallottam meg egy hangot magam mögül, és éreztem, hogy egy mellkas a hátamnak simul, és valószínűleg az előttünk álló harmadikos fiút kémleli.

  - Már csak te hiányoztál, kicsi Atsumu - szólt gúnyosan Seiji.

  - Takarodj innen - szólt rá barátom idegesen.

  - Jó, jó, megyek is. Had romantikázzatok - vont vállat, majd magunkra hagyott minket.

  - Annyira utálom - fújtam ki egy adag levegőt.

  - Miket mondott neked? - lépett elém Atsumu.

  - Hazudott az osztályában, hogy miért is szakítottunk - néztem ki az ablakon, ugyanis mellettünk volt - Illetve azt mondta, hogy egy hetem van kifizetni a telefonját, és eléggé úgy vettem le, hogy ezt fenyegetésnek szánta.