Lélekben kész

14. rész (18+)

18+
(Gondolom mindenki sejti, hogy nem kocsmai verekedés lesz ebben a részben, szóval saját felelősségére, olvassa mindenki!)

Eliot:

Martin óvatosan csókolta ajkaimat viszont én közben elaludtam. Annyi minden van a fejemben jelenleg. Nick fura viselkedése, a hülye érzelmek amiket Martin iránt táplálok, hiszen utáltam őt! Most meg hagyom, hogy megcsókoljon!  Barátként tekintek rá.. akkor miért nem tudok neki nemet mondani?
Ezek mellett ott van Jason akinek fogalmam sincs mit mondtam részegen.. és mindennek a tetejébe a tény, hogy a legjobb barátom bármelyik percben meghalhat! Én meg nem csinálok semmit!

Késő este ébredtem fel.. még szerencse, hogy szombat van. Martin mellettem feküdt és halkan szuszogva aludt. Még mindig jobb mintha horkolna..
Lassan kimásztam karjaiból és felöltözve sétáltam ki az udvarra viszont mikor felnéztem eléggé meglepődtem.
-Nick? -néztem az előttem állót aki hozzám hasonlóan meg volt lepve viszont láttam rajta, hogy nincs valami jól.
-Szia Eliot. -köszönt halkan mire lehajtottam a fejem. Utoljára akkor beszéltem vele mikor lekoptattam és elhordtam mindennek. Nagyon nem volt szép tőlem.
-Mit csinálsz kint ilyenkor? -kérdezte kedves hangon a szokásos mű mosolyával. Annyira nem szeretem mikor így mosolyog.
-Nem tudok aludni, van kedved sétálni egyet? -kérdeztem kíváncsian mire kicsit meglepetten nézett rám de aztán elindult velem.

Percekig csak csendben mentünk egymás mellett de nem is én lennék ha nem szólaltam volna meg. Utálom a kínos csendeket.
-Mi a baj? -pillantok fel rá mire csak tovább néz előre. Mintha gondolkodna mit mondjon..
-Volt egy kis vitám az apámmal, de már minden oké. -pillantott le rám viszont láttam a fájdalmat a szemeiben. Kis vita, és már minden oké? Ezt nehéz elhinni.. végül csak megálltam és hirtelen magamhoz öleltem.

Nem vagyok a szavak embere. Mark is mindig csak megölelt ha rosszul voltam, és jobban esett mintha bármit is mondott volna.

Hirtelen csak annyit éreztem, hogy Nick remegni kezd karjaimban és pár pillanat múlva a sírás teljesen felismerhető hangjait hallottam meg. Mit csináljak?! Mivel nyugtassam meg? Ahj Eliot... Gondolkodj!

-Hé.. ne-ne sírj.. -motyogtam mint egy hülye, de úgy látszik hatott hiszen abba hagyta és lassan ellépett tőlem. Még hogy nem tudok lelkizni!
-Sajnálom Eli.. ez most nekem nem megy. Vissza megyek a szobámba. Majd holnap beszélünk. -fordul meg lassan szipogva és indult de...
-Várj! Elkísérlek.. -szaladtam utánna egyből mire kicsit meglepődve nézett rám csodaszép szemeivel amik könnyesen csillogtak.

Nem hagyhatom egyedül.. múltkor sem kellett volna. Ő mindig segített nekem, most itt van a pillanat, hogy végre ne magammal törődjek hanem másokkal. Nem körülöttem forog a világ!

Lassan vissza értünk a kollégiumba és elindultunk Nick szobájához.
-Akkor én.. -akartam sarkon fordulni viszont egyből maradására bírt elkapva csuklómat.
-Van kedved bejönni? -nézett rám furcsán csillogó szemekkel.
A múltkor is így csillogtak neki...
Ha most bemegyek biztos megint meg fog történni, és nem lökhetem el újra, nem törhetem össze újra a szívét, és ha ez ebbe kerül akkor kibírom!

Adnom kell neki egy esélyt..

és ami azt illeti,
Tetszik ez a csillogás a szemeiben..

Lassan és félénken bólintottam egyet és amikor beértem lassan letettem a kis kabátom az egyik székre. Olyan jó neki, hogy nincs zavaró szobatársa.. azt csinál ilyenkor amit akar..

-Tudod miért hívtalak be, ugye? -suttogta mire bólintottam egyet.
-Megint el fogsz futni? -kérdezte hátam mögé lépve teljesen bekerítve engem.. mármint képletesen.. Csapdába ejtett szavaival. Erre a kérdésre még a menekülés sem jó válasz. Azt akarja.. jól tudom mit akar.