• 𝙿𝚊́𝚗𝚒𝚔𝚋𝚊𝚗 𝚟𝚎𝚕𝚎𝚍 • (𝙱𝚊𝚔𝚞𝚐𝚘𝚞 × 𝚁𝚎𝚊𝚍𝚎𝚛) [BEFEJEZETT✔︎]

8. Fejezet - Az sz betűs szócska

A fejemet a padon pihentettem. Az egyenruhámra hosszú pulcsit vettem fel, és egy vastag fekete harisnyát. Nem akartam, hogy lássák vagy én lássam a sebeimet. A nagynéném csúnyán összevert... Szomorú, de igaz.

És a rohamaimról egy szót sem szóltam...

– Oi liba! – hallottam meg Katsuki hangját, amire csak szótlanul kiszaladtam a folyosóra.

A hangokból ítélve Baku utánam szaladt, így gyorsabban kezdtem szedni a lábaimat, de a képességével gyorsan utolért, és a falnak szegezett. Egyik kezét a fejem mellé támasztotta, és vörös íriszeimet fürkészte az Ő skarlátjaival.

– Miért kerülsz engem [Név]? – kérdezte suttogva, ami tőle elég furcsa volt.

– Nem mondhatom el! N-Nem mondhatom el! – ziháltam, mert a légszomj kezdett kínozni.

– Oi [Név]! – fogta meg a kezem, és magához ölelt – Shh – próbálta javítani az állapotom – Itt vagyok. Nem kell félned.

És csodák csodájára a légszomj egyszerűen csak eltűnt. Ilyen soha nem történt még velem... Miért pont Katsuki az, aki ezt tudja megtenni? Miért pont bele kellett szeretnem?

– Elviszlek a gyengélkedőre – vett fel menyasszonypózba, amire csak kapálózni kezdtem – Oi ne fickándozz már liba! Így nem tudlak megfogni rendesen bassza meg! – csattant fel.

– Nem lehet! – ugrottam ki a szőke védelmező karjaiból.

– Liba... – sóhajtott – Muszáj bassza meg! Így csak rosszabb lesz az állapotod!

Elkezdtem szaladni. Céltalanul. Nem tudtam, hogy hova akartam menni, csak futottam. A szerelmem elől futottam. Normális vagyok? Egyszer csak egy hangot hallottam a fejemben.

– Ne fuss [Név]! Csak jót akar!

– Huh? – gyökerezett földbe a lábam.

– [Név]... – állt mellém Bakugou.

– Hagyd magad. Mondd el neki mit érzel! – mondta a titokzatos hang.

– É-Én nem tudom! Nem akarom neki elmondani! – futottam volna tovább, de nem tudtam, mert Katsu visszafogott.

– Kihez beszélsz liba? – döntötte oldalra a fejét, amire egy nagy gombóc keletkezett a torkomban.

Ha ezt elmondom neki, akkor dilisnek fog tartani...

– S-Senkihez! Csak te halucinálsz! – mosolyodtam el kínosan, és szabadulni akartam a fiú fogásából.

– Megint rosszul vagy? – nézett rám aggódva a szőkeség.

– Nem, csak... – sóhajtottam, felkészülve arra, hogy ki fog nevetni – Valami hang a fejemben baromságokat beszél. Tudom, hihetetlen, de akkor is beszél valami a fejemben.

– Liba mindenkinek van ilyen – mosolyodott el, amin meglepődtem, ugyanis arra számítottam, hogy röhögni fog.